Tehetetlen szerelem

13. rész

Jelenlegi gondjaimat elfeledve indultam meg az ajtó felé, Kath pedig mosolyogva figyelte, hogy mint egy kislány megyek az ajtóhoz, annak reményében, hogy Damian az.

Nagyon keserű volt az a tudat, hogy amikor kinyitottam az ajtót nem ő állt ott. Rohadtul nem. 

Minden félelmem, rettegésem, ami az elmúlt időben elmúlt, újra életre kapott. Rühelltem ezt az érzést, hogy nem érzem magam biztonságban. Hogy újra megteheti velem...

Ő csak mosolygott előttem, de amikor megszólalt, akkor csapott belém még jobban a tudat, hogy feleslegesen menekültem tőle, mert lássunk csodát, itt van. 

-Keyla, olyan sietősen elmentél, köszönni sem tudtam!- A szavai csöpögtek a gúnytól. Utáltam. 

Neki dőlt az ajtófélfának. Megszólalni nem tudtam, hogy elküldjem a jó büdös francba, ezért rá akartam csapni az ajtót, de a keze megállította. Elborult az agyam.

-Takarodj innen, Lucas! Takarodj!- Sziszegtem fogaim között. Erre felkapta a fejét. 

-Lám, megtudsz szólalni!- Tetettet meglepettséget. -Bezzeg akkor nem tudtál!- 

Amikor ezt a mondatot elejtette, minden emlék elöntött, amit általa átéltem. A mérhetetlen düh pedig eluralkodott rajtam a félelem helyett. -Nem tudom, hogy mit is akarsz, nem is érdekel, de kurvára tudnod kell, hogy már nem az az ember vagyok aki voltam. Miattad!- Mutattam rá ujjal. 

Ellökte magát az ajtó keretétől, és szemben állt velem. Közelebbről megnézve, látszik, hogy változott. Lehet kegyetlenebb is.

-Még mindig szeretlek!- Suttogta. Elkapott a kacagás. Konkrét arcon röhögtem, mert nem bírtam ki. 

De ő sem bírta ki, hogy ne bántalmazzon, így ezt a vágyát kielégítve kapta el a csuklómat és rántott magához.

Ennél a résznél kicsit eluralkodott bennem a pánik, és majdnem a sírás is, mert ezzel a tettével megannyi sebet tépett fel bennem. 

Csak kicsit rábaszott azzal, hogy azok után amiket akkor tett velem, nagyon sokan álltak mellettem, köztük a másik legjobb barátom, Liam, aki olyan mintha a bátyám lenne. Megtanított küzdeni. Nagyon nagy meló volt ez neki, hogy engem megtanítson az önvédelemre, de sikerült. És ezt alkalmaztam is. 

Elmosolyodtam egy aprót, és nem azért, mert valami olyan vicces, félre értés ne essék, ugyan úgy féltem, csak a tudtára akartam adni, hogy ami most fog jönni, az vicces lesz számomra. 

Egy gyorsan időzített mozdulattal kicsavartam a kezem, megfogva az ő csuklóját. Ahogyan érte őt a valós meglepettség, úgy  húztam hátra a csuklóját, lökve egyet rajta pedig a földön kötött ki. 

-Többet nem, Lucas. Kurvára vésd bele az agyadba, hogy többet, nem!-  Sziszegtem a földön fekvő férfinek, majd rá csaptam az ajtót, amit azért a biztonság kedvéért kulcsra bezártam.

Kathryn kicsit ijedten állt a szobám küszöbén, de aztán el öntötte az elégedettség, és a büszkeség.

-Annyira büszke vagyok rád!- Mondta meghatódottan, majd megölelt.

Leültünk Kathrynnel a konyhába, és elkezdtem neki mesélni az érzéseimről. Arról, röviden, hogy legyőztem a félelmemet. Hogy 5 év elteltével ezt kimondhatom, hogy már nem félek tőle. Legalábbis annyira. Természetesen még mindig fent áll a veszélye mindennek, de elvakított a tudat, hogy ezt a kört én nyertem. 

Lehet nem kellett volna ennyire naivnak lennem most, és akkor lehet, hogy nem jártam volna annyira pórul, de ezen sajnos változtatni nem tudok. De, persze ne szaladjunk ennyire előre.