Tehetetlen szerelem

27. rész

'Damian szemszöge'

-A Rossik szállítmányát le kell foglalnunk.- Jelentettem ki Fabionak.

-Damian, ez már csak azért sem jó ötlet, mert az a szállítmány nagyon fontos nekik. Mert fontos ember fogja tőlük át venni.- 

Mondta a tőlem pár évvel idősebb férfi. 

-És? Akkor vegye át tőlem. Velem is sokat baszakodtak, most miért ne játszadozhatnék?- Kortyoltam bele az italomba.

-Háborút akarsz?- Állt fel velem szembe Fabio.

-Nem. De állok elébe.- 

Én is felálltam, és elhagytam az irodámat, közben pedig megcsörgettem Ryant. 

-Küld az embereket a Rossik kikötőjéhez. Kell az a szállítmány!-

Mondtam a telefonba, majd amikor jött a válasz, hogy rendben, már le is raktam, és be ültem a legújabb Mercédesz s osztályomba.

Amint ki értem az útra, csak úgy rá tapostam a gázra. Szeretek halál közeli pillanatokhoz kerülni. 

Olyan érzés, mintha közel kerülnék a megváltáshoz. Mintha megtudnám váltani azokat az eget rengető hibákat, melyeket az életem során elkövettem. 

De aztán eszembe jut az, hogy mostanra jutottam el addig a pontig, hogy szinte én uralom az Szicíliai maffiát. 

Én vagyok a fő összekapcsoló pont, tőlem kell engedélyt kérni, mindenre. De csak itt. Egyenlőre. 

És ez tart engem jóformán életben. A hatalom, amit egyedül szereztem meg. És tartok is fenn. Mert nekem már csak ez van, miután elbasztam Keylával a dolgokat. 

Azóta nem hallottam felőle. Majdnem egy év telt el. 

Akkoriban azt hittem, hogy tényleg minden csak játék és mese volt, azok, amiket át éltem vele, vagy amit iránta éreztem. 

De amikor a bátyja elém állt, és mindent kitálalt, miközben a homlokához tartottam a pisztolyom, ráébresztett, hogy Keyla mindvégig ártatlan volt. 

Amikor erre rádöbbentem, úgy, pár hónappal ezelőtt, na akkor ért el igazán a mély pont. 

Nem volt olyan nap, hogy ne fojtottam volna a bánatom alkoholba, és elfelejtés segítő gyanánt pedig szórakozó helyre menni, és olyan nőket magamévá tenni, akik iránt semmit sem éreztem. Sőt, a nevüket sem tudtam. De akkoriban nem zavart.

Ennek Matteo vetett véget, mondván, hogy nem folytathatom ezt tovább. 

Hallgattam rá, mert azt mondta, hogy kurvára van miért élnem, ne tegyem tönkre magam, mert megfogom bánni. 

Nem értettem, és most sem értem, hogy mire mondta.

Sokakban felmerül  az a kérdés, hogy ha tudom az igazat, és szeretem azt a lányt, akkor miért nem kerestem fel? Miért nem beszéltem vele? 

Azért, mert őt ismerve soha nem bocsájtana meg nekem. Amit megértek. 

És a tény mellett se menjünk el, hogy amikor megtudtam, hogy ki az apja, azt akartam, hogy semmi közöm ne legyen a lányhoz. Azért, mert az apja kegyetlenül meggyilkolta az egyetlen húgomat. Csupán 14 volt a kis Diana. 14. Rosszkor volt rossz helyen, de akkor is. Kinek van szíve meggyilkolni egy 14 éves kislányt? Nem is élt még, nem élhetett meg jó formán semmit, mert az az ember nem hagyta. Keyla apja nem hagyta. 

Tudom, hogy ehhez a lánynak semmi köze nem volt, de amikor megtudtam, hogy ki az apja, gondolkodás nélkül cselekedtem. 

Tény és való, hogy hiányzik Keyla, de úgy vagyok vele, hogy elbasztam, és ennyi. Elbasztam, tehát már nem fog megbocsájtani nekem. 

Megérkeztem a keleti dokkhoz. 

Mindig ide jövök. Olyan mintha megvédhetném a húgomat. Azért, mert itt halt meg. Itt vesztettem el őt. 

Amint be értem a raktár épületbe, szemem behunytam. Elképzelem, hogy mi lett volna, ha időben ide érek. De nem értem.

Egyből az itteni irodámba vettem az irányt, ahol a kis szekrényhez léptem, és kivettem belőle a kedvenc whiskymet, és meghúztam.

De pár pillanat múlva olyan ideg költözött belém, hogy falhoz vágtam az üveget, és ekkor csörgött a telefonom. 

-Mond.- Szóltam bele.

-Damian, Rossi emberei észre vették a mieinket és elfogták őket. Ez a szállítmányos dolog elúszott.- Jelentette ki Ryan.

-Nem érdekel. Hozd ki az embereinket, és beszélj Fabioval a továbbiakról.- Sóhajtottam.

-Minden rendben?- Kérdezte.

-Persze, minden.- Ezzel pedig le is raktam, és már mentem volna a következő üvegért, amikor Matteo hívott.

-Mond.- Szóltam bele.

-Ezt már nagyon rég óta akartam el akartam intézni. Damian, gyere a korházba. Most!- Nyomta meg az öcsém a most szót.

Nem volt erőm vitatkozni.

-Ki sérült meg?- Sétáltam közbe ki a kocsimhoz. 

-Senki, ne aggódj, csak gyere.- Jelentette ki, én pedig be ültem az autóba, és mentem.

Nem érdekelt semmi, nem volt már értelme semminek, ezért tettem amit mondott. 

Reméltem, hogy egyszer fogom érezni azt az érzést, hogy minden rendben. És nem csak körülöttem, hanem a mostanra nem létező érzéseim között is.

Sziasztok! Nagyon, nagyon rövid rész, tudom, de ennek a folytatását mindenféleképpen másik részben szerettem volna.

Puszi: Sz.