𝔼𝕡𝕣𝕖𝕤 ℂ𝕤𝕠𝕜𝕠𝕝𝕒́𝕕𝕖́ |𝐓𝐚𝐞𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

🍫66🍓

Taehyung szemszögéből:

Ahogyan Nam és Kook visszaértek mindketten komoral voltak, ahogyan pedig elmondták a tervet, teljesen letaglóztam. Most komolyan? A családaink lesz a csali???? Eddig nem őket akartuk megmenteni? Anya biztosan nem lenne bele a dologba és én is aggódom a családomért.

Remegve mentem a matrachoz, ahol beágyaztam magamnak, majd feküdtem bele és töprengeni kezdtem. Felidéztem a családommal való közös pillanatokat és emlékeket, mire könnyeim megindultak arcomon. Belegondolni is rossz, hogy mi van, ha bajuk esik.

Remegve fekszem a matracon és azon gondolkozom, hogy talán kilépek a tervből, de mégis elvetem, hisz akkor cserben hagyom a többieket. Akkor mégis mit kéne tennem? Nem akarom a családomat bajba sodorni.

Ekkor hirtelen egy kezet éreztem meg vállamon, és a matrac besüppedt mellettem.

-Tae... Mi a baj? -kérdi lágy hangon Kook.

-Nem akarom, hogy a családomnak baja essen. -nézek felé könnyáztatta szemekkel.

-Semmi gond. Régen én sem akartam. Hidd el, ha kinyiffan az egész családod is... A szüleid, testvéreid vagy bárki más, és egyedül maradsz... Nem lesz másabb. Minden ugyan olyan marad. Igen, fájni fog, de ez van. Az élet megy tovább, a fájdalom pedig enyhül. Nem kell ezen ideegeskedni. Ha megtörténik, megtörténik, ha nem, nem. -magyarázza.

-Hát kössz baszdmeg!!! Most annyira megnyugtattál! Attól még, hogy neked meghaltak a szüleid, amiért részvétem, én nem te vagyok! Lehet te elfelejtetted az esetet, vagy nem is tudom, de én akkor sem szeretném a véletlenre bízni a családom életét! -mondom dühösen, majd könnyeimmel küszködve rohantam a mosdóba, ahova be is zárkóztam.

Nem telt el sok idő, kopogást hallottam. Azt hittem JungKook az, de tévedtem...

-Tae, bejöhetek? -szólal fel az ajtó előtt álló. Jimin az.

-Hm... -bólintok helyeselve, bár ő ezt nem láthatja.

Lassan lenyomódik a kilincs, és Jimin buksia látszott meg az ajtó mögül.

-Semmi baj Tae. Biztosan nem úgy gondolta. -guggol mellém Jimin, így könnyes szemeim rá emelem.

-Hallottad? -csodálkozok rá.

-Haver, ez egy rohadt mini ház, mindannyian hallottuk. -simít hátamra. -Mi küldtük oda eleve JungKookot, hogy nyugtasson meg. -folytatta egy kis szünet után.

-Mi? Miért pont őt? -érdeklődök tovább.

-Mert tetszik neked, nem igaz?

-Igen, de...de attól még nem kell oda küldeni hozzám...Látod mi lett belőle...Nem is értem mit gondoltam eddig. Mindig is ilyen volt? -sóhajtok fel szomorúan.

-Nem...általában nem ilyen, csak ideges volt...

-Ideges? -kérdezek vissza csodálkozva.

-Aha. Izgult. -helyesel Jimin.

-Mégis mi a francért izgult? -értetlenkedek tovább.

-Emlékszel mit mondott NamJoon a faházban. mire Kook felkapta a vizet? -hozza fel Jimin.

-Igen, de ez most hogy jön ide? -ennek így semmi értelme...

-Amit kikotyogott igaz volt, éppen ezért volt most ideges Kook és mondott elég béna vigasztalást. -magyarázza Jimin, de én megdermedek. Csak az a mondat jár a fejemben, amit akkor Nam mondott...Azt mondta Kook szeret...Ezek szerint...

-Honnan veszed? Biztos ez? -hitetlenkedek tovább.

-Menj vissza és győződj meg magad. -simít hátamra a vattacukor, majd feláll mellőlem, és kitárja a mosdó ajtaját, így szabaddá téve az utam.

Nagy levegőt véve indultam meg vissza a nappaliba, ahova a matracok le lettek terítve.

Ahogyan beértem Kook a matracomon ült felhúzott lábakkal, és térdére hajtott fejjel. Mellette Yoongi, Hobi, Jin és Nam. A vámpírok már elmentek rég, a többiek pedig Kook köré gyűltek. Mindenki a magáét mondta, de ahogyan beléptem a helyiségben mindannyian rám vezették tekintetüket, kivétel JungKook, kinek vállai remegtek. Sír?

Egyszer csak Kook is megmozdult, és lassan felnézett rám. Szemei piroslottak a könnyeitől, akárcsak nekem.

-Sajnálom Eperke...-mondja szipogta. Sosem láttam még az érzékeny oldalát. Sőt. Nem is gondoltam, hogy valaha így fogom látni...Ki ne bocsájtana meg egy ilyen aranyos mondat után? Most már csak a családomért kell aggódnom....