Angyalian ördögi

009

Már lassan egy hete folytak a nyomozások a lakásunk körül, mert mi mégsem mondhattuk a rendőröknek olyanokat, hogy a párom elkezdett repülni, majd valahogy darabokra törtek a csontjai. Teljesen véletlenül. És akkor a szeméről inkább nem mondok semmit.

Ez alatt az idő alatt nagyon sok mindent köszönhettem meg a kölykök ék. Minden nap más és más gyerek vitt haza, hogy aludjak ott. El nem tudom képzelni a szüleik mit gondolhattak, de mindegyikük beleegyezett egy éjszakába. Már voltam Wheeleréknél, Sinclairéknél, Maxéknél - akik próbálták keresni többször is, de Mr. Hargrove beszólásai miatt inkább tovább álltam -, Hendersonéknál - ahol egy macskával kellett osztozkodnom a kanapén -, és most távoztam a Byers háztól, akiken láttam, hogy szívből próbálták marasztani, de a kis lakásban hárman is szűkösen voltak nem kellettek oda még én is. Tizi mondta, hogy megbeszélte az apukájával és nyugodtan maradhatok.

-Szia, Betty! - szaladt oda hozzám a lány mikor megérkeztem az erdei kabinhoz. Lakályos volt és rettentő hangulatos. Elindultunk a tornác felé mikor a házból egy férfi lépett ki. Hopper volt az, a rendőr főkapitány. Először mindketten meglepődtünk a másik láttán. Ő ocsúdott fel a döbbenetből először és elvette a kis táskámat amiben a gyorsan összedobott dolgaim voltak. Tizi bevezetett a lakásba és mindent megmutatott. Hopper addig lerakta a táskám a lány szobájába.

-Nem gondoltam volna, hogy te leszel az akit ennyire vár. - bökött a fejével a lány felé. - Azt hittem megint a kis vörösek lesz itt.

-Hát én sem gondoltam volna, hogy magánál töltöm az éjszakát. - miután ezt kimondtam, akkor realizáltam, hogy ez a mondat mennyire félreérthetőre sikeredett.  Szerencsémre Hopper vagy nem vette észre vagy egy cseppet sem érdekelte. Elkezdett a lányával beszélni valami tíz centiről. Mint este kiderült az ajtóra gondolt és nem érdekelte, hogy én nem Mike Wheeler vagyok, akkor is "az ajtónak minimum tíz centire nyitva kell lennie". Egy kicsit paranoiás, de ez a szakmával jár. Legalább is gondolom én.

Egész este forgolódtam álmatlanul. Már kezdek hozzászokni. Ha sikerül elaludnom borzalmas rémálmok kínoznak és pár óránál többet nem tudok aludni. Az órát, amit a Wheeler pincében hallottam még sokszor ijesztett rám. Minden rémálom így ér véget. Általában ugyan azt álmodom. Billy haldoklik, én lefagyva állok elötte, ő holtan esik össze elöttem, de a lelke ott marad és el kezd velem kiabálni. "Te tehetsz erről. Ha nem lennél ilyen gyáva még mindig élnék. Ez a te hibád. Hogy teheted ez velem." És hasonló mondatokat vág a fejemhez, amíg ő ezeket kántrázza egy borzalmas óra kezd egyre hangosabban ketyegni amíg fel nem riadok.

Elaludhattam, mert verejtékezve ébredtem levegő után kapkodva. Megint ugyan az az álom. Megint az a borzalmas érzés, mintha kitépték volna a szívem egy egy darabját és minden egyes álomnál egyre többet vinnénk el.

-Hogy szóltál volna lehet, hogy tudtam volna segíteni. - szólalt meg egy lágy hang a fejem felett, mire a szemeim egyből kipattantak. Tizi nézett rám az ágya széléről.
-Ezt hogy érted?
-Bele tudtam már mászni másoknak az elméjébe. A tiédbe is be tudtam volna. Még mindig be tudok ha vissza akarsz aludni. - elgondolkoztam a szavaink. Az eset óta nem aludtam rendesen, csak a kávé tartotta bennem a lelket.
-Azt megköszönném.
-Gyere fel! - paskolta meg az ágyát miközben arrébb csúszott. Furcsán néztem rá, de inkább hagytam had csinálja a dolgát. Becsuktam a szemem miközben megéreztem, hogy hozzám bújik. Nem tudom, hogy használta-e az erejét, de olyan sokat álmok nélkül már rég nem aludtam.

Reggel mikor feleltem Tizi már nem volt mellettem. A lány szobályában lévő óra szerint már lassan tíz óra. Nem tudom, hogyan fogom meghálálni ezt a lánynak, de tartozom neki.