Angyalian ördögi

017

Órák óta az álmomon kattog az agyam. Egy percet sem aludtam az óta.
Betty nyugalom! Egy percet nem aludtál az álom óta. Álom. Egyáltalán az álom volt? Olyan valóságosnak tűnt, de nem, kizárt, hogy Peter ilyet tenne... Ha egyáltalán így hívják. Miért hazudott nekem? Mindent elmondott... Legalábbis én azt hittem. De most, mintha a kirakós minden darabja a helyére került volna. Biztos, hogy ő volt Henry Creel. - gondolkodtam és észre sem vettem, hogy már süt a nap egészen addig míg Hopper el nem kezdett a konyhában ügyködni.
Kimentem a konyhába a kávémért. Hopperrel beszélgettem mikor kitárult Tizi ajtaja és a kócos lány bukkant fel.
-Jó reggelt! - mondta ásítva.
-Jó reggelt!
-Reggelt! Kész a gofri. - mondta Hopper elénk rakva egy torony gofrit.
Később Hoppnak be kellett mennie az örsre így mi ketten gyalog indultunk el a Wheeler házhoz. Rá kellett jönnöm, hogy ők bizony nem a szomszédban laknak. Egy majdnem fél órás séta után meg is érkeztünk. Mr. Wheeler valamit morgott az orra alatt, arról, hogy miért kell már reggel itt lennünk, de ügyet sem vetve rá elindultunk le a pincébe. A csapat egy része már ott volt, de ők aludtak. Nem akartuk őket felébreszteni ezért csendben beszélgettünk a földön ülve.
-Te jobban ismered 001-et mint én, - kezdte félve. - el tudod képzelni róla, hogy ezt ő csinálja?
-Ami azt illeti, nem hiszem, hogy ismerem. Régen találkoztunk már  és szerintem nekem is csak egy álarcot mutatott, úgy mint mindenkinek. - mondtam lehajtott fejjel. Láttam, hogy Tizi szeretne mondani még valamit, de a kanapé felöli mocorgásra mindketten felfigyeltük és egyből ott voltunk a kanapé mellett. Max kelt fel. Rémálma lehetett. Zihálva ült fel és letolta a fejéről a walkmanjét amből, újra és újra Kate Bush hangja szólt,
-Nyugi Max. Itt vagyunk melletted, nem kell félned. - próbáltam nyugtatni és Tizi is hasonlóan tett. Mikor úgy tűnt ez nem igazán segít Tizi átölelte és a haját kezdte el simogatni. Kínosan ácsorogtam mellettük, amit Max is észrevett és odahúzott. Egy kisebb csoportos ölelés alakult ki. Mikor elváltunk egymástól mind jobbnak láttuk nem itt megbeszélni Max álmát, nehogy felkeltsük valamelyiküket. Már a lépcső utolsó fokain jártunk mikor Steve egy elefánt megszégyenítően hangos horkolással búcsúzott. Alighogy becsuktuk az ajtót kitört belőlünk a nevetés. Akármilyen borzalmas is a helyzet ez akkor is vicces volt.
Az üres nappaliba beülve hallgattuk Max beszámolóját.
-Minden vörös volt. Egy épület romjánál voltam. De olyan volt mintha ő nem akarta volna, hogy ott legyek. Minden tele volt nyálkás indákkal és egyszer csak Vecna kezdett el felém jönni a lépcsőről. Az egész teste olyan volt mintha nem lenne bőre, csak az izmok. Az indák elkaptak és hozzákötöztek egy oszlophoz ekkor megláttam a fényt. Láttalak titeket és sikerült kiszabadulnom az indák közül és csak futottam. És ekkor ébredtem fel. - fejezte be a mesélést, de nekem valami nem stimmelt itt.
-Max. - szóltam, mire rám kapták a tekintetüket. - Ez nem álom volt.
-Mi?
-Nekem csak a traumáról és a félelmemről van álmom. Téged majdnem elkapott. - mondtam ki halkan. És próbáltam elfelejteni a mai emlék álmot. Max felpattant és a konyhában rajzoló kis Wheeler-höz sétált.
-Rajzolhatok én is? - kérdezte kedvesen, mire a kislány elétolt egy üres papírt.
-Max mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül.
-Will mindig lerajzolta, amit látott. - mondta Tizi, aki átlátta az egész helyzetet.
-Igen, így a többieknek eléglesz megmutatni, hogy milyen volt az a hely és nem kell elmagyarázni. Így sokkal egyszerűbb.