Angyalian ördögi

024

Reszketve ébredtem fel. Aladtam a lepedő gyűrötten tapadt izzadó testemhez. Minden porcikám fájt. Nem kellett volna engednem. Nem kellett volna hagynom, hogy ezt csinálja, de már hiányzott. Hiányzott az érintése. Nem tudtam ellenálni a kísértésnek. Hiányzott Peter, de ő már nem az a Peter Ballard, akit oly rég óta ismertem. Az a Peter meghalt. Számomra legalább is halott. Ő kedves, törődő és a maga módján gyengéd volt, de a mostani éne, Vecna a legnagyobb ellenségem lett. Szerelmem gyilkosa, ártatlanok kínzója. Ilyen embert én nem fogok pártolni.
Tegnap éjjel, mikor a lábaimnak megálljt parancsoltam, akkor kezdődött el igazán a terv.
Én megálltam, de Vecna tovább közeledett felém. A testemet átjárta a félelem. Mi van ha nem sikerül? Sikerülnie kell! - bíztattam magam, de nem eléggé. Fejemre kiülhetett a rémület.
-Betty, - ejtette ki nevem mély hangján. - nem kell félned! Már mondtam. Téged nem foglak bántani.
Nem szólaltam meg. Nem láttam értelmét. Mikor látta, hogy nem vagyok beszédes hangulatomban, folytatta: - Gyere! - mondta már egy lágyabb hangon. Csápos kezét kezemre vezette és elkezdett húzni egy ajtó felé. Mi ez a mániája az ajtókkal? - Emlékszel a laborra? Persze, hogy emlékszel. Inkább kérdezem úgy, hogy emlékszel a szobámra?
Az ajtó kinyílt, maga után húzva vezetett be a helyiségbe. A falon a régi rajzaink lógtak, azon kívül semmi személyes nem volt a szobában. Peter előtt álva tanulmányoztam a gyerek rajzokat, míg ő leült az ágyra. Semmi különleges nem volt a fehér ágyneműben vagy a rácsos vas szerkezetnek, viszont annál több minden történt rajta. Az emlékek elárasztották az elmém. A gyermeki játékok, amiket kicsiként játszottunk megmelengette a szívem. És ott voltak a későbbi tetteink. Míg gondolataimmal voltam elfoglalva Peter megragadta derekamat és lehúzott maga mellé az ágyra. Szemeit a szemembe mélyesztette.
-Hiányoztál. - mondta ki hirtelen. Szemében ott izzott a fájdalom és megbánás keveréke. Ajkai át ajkaira tapasztottam. Nem engedtük el egymást, míg levefőhiánnyal nem kezdtünk küzdeni. Homlokát az enyémnek döntötte.
-Csak úgy sikerül a tervem, ha megölök pár embert. Nekik nem ártok. Ők is ezen gondolkoztam egy ideje. Csak sebzett áldozatai vannak. - mondta ki lágyan amit szerettem volna.
-De mi a terved?
-Az, hogy ketten lehessünk. Hogy velem legyél. - ejtette ki gyengéden a szavakat. - Csak te és én, ahogy régen is.
Nem várta meg, hogy reagálhassak, mert újra ajkaira tapadt. Mohón húzott közelebb magához, belőlem meg előtörtek a régi érzések. Eldőlt az ágyon és magával húzott engem is. Lassan fejtegettük le egymásról a ruhadarabokat.
-De hiányoztál már, te lány. - nyögte bele a csókunkba.