Angyalian ördögi

012

-Szóval nem ugyan az!- Gondolkodott hangosan Dustin. -De akkor mi történt a te óráddal?
-Én..én nem tudom. Esküszöm, hogy ott volt! Csak nem őrültem meg ennyire...és határozottan emlékszem, hogy pontban négy órát mutatott mint a rajzon. Még gondolkodtam is, hogy eddig működött.-Tehetetlenül álltunk az előszobámban és foggalmunk sem volt, hogy hogyan tovább.
-Mit csinálsz?- Mordultam rá Lucasra aki a rajzomat egészítette ki.
-Hát..lábakat rajzoltam neki. Ha már úgyis eltűnt.-Vigyorgott rám.
-Idióta.- Vette ki a kezéből Dustin.
-Most miért?-Tárta szét tanácstalanul a kezeit Lucas.

Mivel semmi újat nem találtunk, és tudtunk meg ezért a gyerekek hazamentek, és én is így tettem. Újra egyedül tettem meg az erdőben az utat, és akárhányszor ez megtörténik mindig rájövök, hogy gyűlölöm.

-Sziasztok!- Léptem be a kis fa kuckóba
-Szia.
-Tizi hol van?- Néztem kérdőn Jimre, aki a konyhában sertepeltélt.
-A szobájában. Ma rossz napja van azthiszem. Nekem nem mond semmit. Lehet neked kéne beszélned vele, hátha ilyen csajos ügy.
-Hát rendben.

Benyitottam a szobába, Tizi az ágyon ült és nem csinált semmit.
-Beszélhetünk?-Léptem be, az ajtót becsukva magam után.
-Tíz centi! Az ajtót hagyd nyitva.
-Nem hiszem, hogy Hopper most haragudni fog.
-Beszéltél vele?
-Úgy is mondhatjuk. Aggódik, azt mondja rossz napod volt. Beszéljünk róla?-Ültem le mellé az ágyra. A lány szembe fordul velem, így török ülésben ültünk egymásal szembe. Bólintott majd bele is kezdett.
-Mikeról van szó..én nem tudom, hogy szeretem e. Nem tudom milyen az az érzés, mert egy laborban nőttem fel. És félek, hogy elveszítem mert majd egyszer azt fogja érezni, hogy nincs rám szüksége.-Nézett rám kétségbe esetten. Nem tudtam mit mondani. A szavak nem akartak kicsúszni a számond, csak a gondolatok cikáztak. Valahogy a szerelem témáról egyből Peter jutott eszembe.
-Elmesélek valamit jó! De ez a mi kis titkunk maradjon!-Kacsintottam rá. -Szóval..mikor kicsinek a laborba jártam megismertem egy fiút. Sokat játszottunk, bajba keveredtünk, és mindent megoszthattunk egymással. Talán 6-7 éves lehettem abban az időben, de éreztem, hogy kedvelem őt. Egyre nagyobbam lettünk, és megfogalmazódott bennem egy...érzés a fiú felé. Gyerek voltam, és esély sem lett volna semmi féle kapcsolatra, de..éreztem. Mikor utoljára láttam (Ez olyan 17 évesen lehetett) el akartam mondani neki de nem tettem. És már nagyon bánom, mert lehet az egész életem máshogy alakult volna.
-Ő volt 001?-Kérdezte félve a lány.
-Igen... És tudod mostanra sem tudtam őt teljesen elfelejteni. Van mikor előveszek egy régi papírt, és egyböl ő jut eszembe. Sokszor hallom a hangját, és emlékezek vissza. Azthiszem ez a szerelem. Lehet, hogy nem vagy vele, lehet, hogy már nem is leszel, de ott van. Ott van, mert a szívedben-Itt a lány szívére böktem.- mindig lesz egy bérelt helye. Nem fogod tudni elfelejteni őt, soha. És ha egymásnak vagytok teremtve akkor az utatok keresztezni fogja egymást.- Legördült egy könnycsepp, aztán már jött is a következő. Tizi letörölte az arcomról, ezért egy aprót mosolyogva megköszönten majd folytattam.
-Nem tudom mi lesz közted és Mike között, de szerintem ezen még ne rágódj. Élvezd minden pillanatát. A szerelem úgy gondolom nem tudatos érzés, szóval nem tudnod kell, hanem érezned.- A lány bólintott, majd megölelt. Nem tudom meddig lehettünk így, de egy hanfos kopogás választott szét minket.
-Hé, vacsora!- Kiáltott be Hopper.
-Köszönöm.-Nézett rám hálásan Tizi, én pedig örültem, hogy tudtam segíteni.
-Igazán nincs mit.