Bekódolva [BEFEJEZETT]

s e c o n d - váratlan látogató

Mosolyogva megráztam a fejem és elsétálva a szobámig beletemetkeztem a tanulásba.

Bezárva az ajtómat indultam meg a lift fele mikor hirtelen hiányérzetem támadt. Nyakamhoz kaptam és villámgyorsasággal futottam vissza a lakásba.

- Hol van már? – túrtam szét az ágyam, majd éjjeliszekrényemre pillantottam. Megörülve kaptam a nyakláncért és rohantam ki a kocsihoz, ugyanis tizenöt perc múlva kezdődik az első előadásom én pedig marhára késésben vagyok.

Idegesen dobolva a kormányon figyeltem az utat és reménykedtem benne, hogy éppen beesek a professzor előtt.

Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam a harmadikra és emberek között szlalomozva értem fel a teremig, körül nézve vettem észre, hogy jön a tanár, úgyhogy belépve a terembe levágódtam a leghátsó sorba.

- Jó reggelt. – csukta be maga után az ajtót és a többi hallgató, mint az óvodások lassú, monoton hangon köszöntek vissza. – Mrs. Allen. – szívem kihagyott egy ütemet. – Máskor versenyezhetünk is a teremig, ha gondolja. – szívta a vérem, én meg lejjebb csúsztam a széken.

- Dehogy is, tanárúr. Attól félek, hogy beelőzne. – válaszoltam magabiztos hangon.

- Máskor ne késsen. – szegezte felém ujját én meg hevesen bólogatva bújtam a füzetembe és szorgosan jegyzeteltem.

Fájdalmasan hosszú másfél óra után sietve felpattantam a székről és az ajtó felé vettem az irányt mikor majdnem orra buktam. Már rá se hederítek, megszoktam.

- Grace! – szólított meg valaki. A hang irányába fordultam és észrevettem Aubrey ugrálva integet. – Nem jössz át a kávézóba? – az egyetem mellett található egy kisebb kávézó, ahova Aubrey- val az első szemeszter eleje óta kijárunk minden héten legalább háromszor. Isteni kávéjuk van, nem beszélve a karamellás öntetről és a friss reggelikről, amik engem mindig csak úgy hívogatnak. Rábólintva sétáltunk ki a tavaszi napsütésbe és röpke három perc alatt beértünk az épületbe. Az elegáns díszítés, a barátságos felszolgálók és a modern bútorok varázslatossá teszik ezt a helyet. Kikértünk két karamellás cappuccino- t, mellé én egy szendvicsest, Aubrey pedig egy croissan- t és a megszokott helyünkre lehuppantunk.

- Mi ez a nyaklánc? – bökött a nyakamban lógó arany láncra.

- Ó, ez? Aiden- től kaptam. – mondtam mosolyogva.

- A bátyád haverjától? – nézett rám hülyén a lány.

- Igen.

- Ugye nem lesz az, mint tizedikben? – említette fel a pár évvel ezelőtti esetet.

- Miért lenne? Ez csak egy ártatlan nyaklánc, amit szülinapomra adott. – védtem be egyből magam. – Meg amúgy is. Tini voltam, túl fiatal és csak picit voltam oda érte.

- Picit? – hökkent meg kávéjával a kezében. – Grace, két éven át mást se hallottam tőled csak, hogy Aiden így mosolygott rám, Aiden rám nézett, Aiden hozzáért a válamhoz, Aiden... - majd félbeszakítottam.

- Jó felfogtam! De, Aubrey annak már lassan négy éve. Fiatal voltam, könnyen estem szerelembe, Aiden meg épp akkor élte át azt a kort, amikor minden egyes porcikája tökéletessé vált. Régen volt, most már úgy tekintek rá, mint egy nagyon jó barátra. És ő is így lát engem.

- Jó, de azért eléggé durván visszautasított annó. Na, de Mason reakciója. – törölte le a habot a szájáról és felnevetett.

- Azért nem volt annyira vicces. Tudod milyen kínos volt? Szabályosan kioktatott, hogy az ő haverjai felé ne kacsintgassak és inkább várjam meg szépen, amíg húsz leszek.