Bekódolva [BEFEJEZETT]

t w e n t y - s i x t h - a törés

- Mi?

- Mióta vagytok ilyen közel egymáshoz?

- Mason. Te most szórakozol velem? Megint ezzel jössz? – tettem csípőre a kezeimet és próbáltam halk maradni.

- Igen, húgom! Még mindig ez a téma!

- Mit nem értesz azon, hogy csak barátok vagyunk? Nem veszed, észre ezzel mennyi drámát kreálsz magad körül? Éppen az intenzíven fekszik az apja és ki tudja mi lesz vele, a legjobb barátod meg jelenleg lelkilek romokban és nem mellesleg az előbb volt egy pánikrohama annyi év után. De neked még van képed idejönni és azzal vádolni megint, hogy túl közel vagyunk egymáshoz? – néztem rá idegesen. - Elegem van a folyamatosan cirkuszodból. Nekem is ugyanolyan fontos, mint neked és törődök vele. Ha nem csak állandóan az lebegne a szemed előtt, hogy még véletlenül se legyen köztünk valami figyelhetnél a fontosabb részletekre! – akadtam ki immáron teljesen és lepillantva a kezemre csak annyit láttam, hogy megállás nélkül remeg. Bosszúsan felnéztem a bátyámra, amiért ezt váltotta ki belőlem. Pillantása megakadt a ruháimon, Aiden ruháin. Egy kar simult a vállamra és hátrébb húzva a bátyámtól a védelmébe vett.

- Szerintem most jobb lesz, ha elmész. – nézett Aiden farkasszemet a bátyámmal. Mason rám pillantott és bocsánat kérően vizslatott. Tartottam vele a szemkontaktust, majd megelégelve, hogy én nem fogok jelenleg hozzászólni hátat fordított és elment.

- Jobban vagy? – pillantottam fel rá. Aprót bólintva egy kósza hajszálat fülem mögé tűrt és csak nézett.

- Te jól vagy? – tért ki a bátyámmal való veszekedésünkre. Idegesen megráztam a fejem és elkezdtem tördelni az ujjaim. Kezei közé fogta mind két tenyerem ezzel megállítva engem, hogy ropogtassam őket.

- Apukádról valami hír?

- Semmi. – rázta a fejét csalódottan. – Még műtik. – belé karoltam és levittem a földszintre. Az automatából vettem két kávét és kisétálva az épületből konstatáltam, hogy bizony lassan esni fog. Ennek ellenében mi azért még sétáltunk a kórház területén a kávénkat szürcsölve. Éppen elértünk, ahhoz az épülethez, amikor múltkor bent volt velem és majdnem megcsókolt.

Lopva felpillantottam rá és, mint aki tudja, hogy nézem el kezdett vigyorogni.

- Bele se kezdj. – itta ki az utolsó cseppet a poharából és a közeli kukába kidobta. Visszasétálva hozzám végig nézett rajtam és elkapva a kezem bevonszolt abba a régi épületbe.

- Ugye tudod, hogy múltkor is megtalált minket a biztonságiőr? – lépkedtem utána a törmelékeken.

- Most az érdekel legkevésbe. – vezetett be ugyanabba a szobába. Minden ugyanúgy volt.

- Mit tervezel? – léptem el tőle odamentem az orvosieszközökhöz és tanulmányozva őket átnéztem egy párat. Elég beteg eszközök vannak itt.

- Csókolj meg! – hallottam hátam mögül Aiden –t. Lefagyva álltam neki háttal és levegőt is alig mertem venni.

- Biztos vagy benne, hogy ez a megfelelő alkalom? Mármint. – túrtam bele idegesen a hajamba és megfordultam. – Apukád épp bent fekszik.

- Azt akarom, hogy csókolj meg! – lassan lépkedett felém.

- De én...

- Grace. – fogta arcom kezei közé. – Az életem már így is a feje tetejére állt mióta visszatértél. Az apám épp műtik, és nem tudnám megváltoztatni a helyzetet bárhogy is alakul. Jelenleg te vagy az egyetlen, aki képes lenyugtatni és fokozni a bennem rejlő tüzet. Úgyhogy ha már a bátyád eleve haragszik ránk nincs semmi veszteni valónk. Minden napomat úgy töltöm el, hogy te jársz a fejemben úgyhogy, ha csak egy pillanatra is, de azt akarom, hogy végre megcsókolj, Grace! Évek óta sóvárgok azért, hogy megtudjam milyen finomak az ajkaid. – időt se hagyott válaszolni, lecsapott ajkaimra és csak falta őket. Sokkolt, amit csinált, de mégis egyből észhez kaptam és visszacsókoltam.