Bekódolva [BEFEJEZETT]

f i f t h - bordó szépség

- Néni? Hiszen még csak húsz vagyok. – tette csípőre Aubrey a kezét és szúrósan nézett a fiúra.

- Aubrey! Ő csak egy kisgyerek. – böktem oldalba és rápillantva David- re csak unott fejjel figyelte a lányt.

- Kiváglak innen. – szólt rá semleges hangon.

- Üdv nálunk. – jelent meg David bátyja és hűha. Nagyon rég láttam, de esküdni merek rá, hogy ezek ketten három éve még csak nem is hasonlítottak egymásra. Most pedig mintha ikrek lennének.

- Grace! Aubrey! Ezer éve. – jött oda hozzánk és ölelt át mindkettőnket.

- Szóval, én még mindig nem tudom, miért vagyunk itt. – vallottam be az előttem lévő férfinak, aki szem forgatva az öccsére nézett.

- Most mi van? Meglepetésnek szántam. – rántott egyet David a vállán és rám vigyorgott.

- Akkor kövessetek. – Nicolas azon divattervezők közé tartozik, akinek a kezéből csak tökéletes, kézzel készített és nem mellesleg elmondhatatlanul gyönyörű darabok kerülnek ki. Nem is értettem először miért hoztak el Nicolas- hoz, majd mikor beléptünk egy tágasabb szobába mindenre választ kaptam. Legalábbis arra rájöttem, hogy egy ruhát készített.

- Ugye nem? – néztem a három szempárra.

- Hát boldog szülinapot. – vette el a báburól a ruhát és felém nyújtotta. Már épp szólaltam meg mikor belém fojtotta a szót. – De elfogadod. – Mosolyogva vettem el tőle a gyönyörű bordó ruhát.

- Próbáld már fel. – lökött meg Aubrey én pedig egy pici fülke szerűségbe találtam magam. Semmi extra, nem túl nagy, de nem is kicsi. Ajtóval szemben egy az egész falat beterítő tükör néz velem szemben, jobbra pár akasztós, balra pedig egy szék, mellette egy kis asztal, azon egy cserepes virággal.

- De letisztult. – motyogtam és ledobva magamról a ruhákat a fogasra felakasztott bordó darabot vizslattam. Levettem onnan és belebújva próbáltam nem elszakítani. Combközépig ért, ejtett vállú, hátul kötős és észrevettem, ahogy mell alatt van egy kivágott rész. Dekoltázsa mélyre lett szabva, kicsit eltérően az én stílusomtól, de még mindig tetszik. Félénken kiléptem az öltözőből és a többiek reakcióját vártam. Aubrey szabályosan felsikított, amitől mind behúztuk a nyakunkat, Nicolas- nak szívéről egy nagy kő esett le a méret egyezése miatt és David pedig mosolyogva nézett végig rajtam és vigyorogva figyelte a barátnőm.

- Tudtam, hogy jó lesz. – tette le Nick a mérőszalagját és odajött hozzám még picit igazítani a ruhán.

- Ez gyönyörű Nick, köszönöm. Mennyivel tartozok? – néztem rá kíváncsian.

-Semennyivel. – legyintett lazán.

- Mi? De hát ez a ruha több száz dollárt ér.

- Grace, most fejezd be. – fordított nekem hátat én meg az öccsére néztem, aki csak hevesen rázta a fejét.

- Jó. De, ha kell segítség, szóljál és ledolgozom az árát. – hebegtem ő pedig háttal állt nekem és csak annyit hallottunk, ahogy felkuncog.

- Inkább menjünk. – toltak vissza az öltözőbe, hogy vegyem vissza a ruháim. Óvatosan ledobtam magamról a ruhát és visszavettem azokat, amikben jöttem.

- Tényleg köszönöm. – léptem oda Nicolas- hoz és szorosan megöleltem. Megpaskolta a hátam és utunkra engedett.

- Tudod mennyit güriztem azért, hogy David belemenjen ebbe az egészbe? Először azt mondta, hogy kizárt dolog, hogy majd az ő testvérét fogom ezzel nyaggatni. De hááát. – dőlt előre a két ülés között és a fiú arcába vigyorgott. – Míg kőszívű David nem tartotta jó ötletnek, addig a hős megmentő, Nicolas jobban örült az öletnek, mint én azt gondoltam.