Én és a legjobb barátom

20.

,,-Menjünk fel.-Mondta Rufus. Bólintottam, és a kezemet fogva sétáltunk fel a szobajába. "

Egy órának éreztem mire az ajtóhoz értünk. A szívem folyamatosan a torkomban dobogott, és nem hagyott békén. Tudtam, hogy ha belépünk az ajtón, a kapcsolatunk soha többet nem lesz ugyan olyan. Rettentően izgultam. Rufus lassan kinyitotta az ajtót, és a kezemet elengedve előre engedett, és ő is belépett.
Becsukta az ajtót, és nagy levegőket vett. Egy pillanatig habozott, hogy mit is kellene mondania, majd egyszerűen megrázta a fejét, és a szemeimbe nézett.

-Szeretlek Delaney.-Mondta.-Lehet, hogy te csak barátként szeretsz, de tudnod kell, hogy számomra több vagy, mint a legjobb barátom.-Hajába túrt.-Sajnálom, hogy nem mondtam el eddig, és magadtól kellett rájönnöd, de baromi nehéz...Folyamatosan a közelemben vagy és úgy bántasz, hogy nem tudsz róla...-Járkált idegesen összevissza, az arca elpirult ahogy beismerte. Egy pillanatig még járkált, de amikor csendben maradtam, idegesen nézett rám, mire nem bírtam már elnyelni a mosolyomat. A félelem elszállt belőlem, és egy teljesen másik érzés váltotta fel, ami annyira kedves, és gyönyörű volt.

-Sajnálom, hogy nem mondtad el hamarabb.-Suttogtam.-Van barátnőd?-Kérdeztem, mert muszáj volt tudnom.

-Mi? Hogy lenne?-Rázta a fejét.

-A lány akivel láttalak...

-Ő Billie, segít a düh kezelésben.-Mondta csalódottan. Billie...Ooo! Billie! ő az a lány akivel tegnap este összetévesztett. A szemeiből áradt a szomorúság. A szívem szakad meg érte.

-Én...-Kezdtem. De megakadtam egy pillanatra és nem engedte, hogy befejezzem.

-Nem kell semmit mondanod. Most már tudod az igazat, és ha akarsz mehetsz.-Suttogta és az ajtó felé nézett, biztatásképpen, hogy nyugodtan mehetek.

-Nem megyek...-Suttogtam.-Miért nem meséltél Billieről?-Akadtam ki, mert talán, a tévhit fájt a legjobban. Na meg, hogy nem beszéltünk.

-Én dolgom.-Mondta halkan, és az írósztalának dőlt.

-Na ezt kérlek hagyd abba. Kikészít ez a mondat.

-Oké, abba hagyom.-Bólintott. És bekövetkezett a csend. Csak néztük egymást két méter távolságból. Én voltam soron, hogy elmondjam amit érzek. De néha annyira nehéz kifejezni azt amit érünk. Nincsenek szavak a gyönyörű érzésekre. De azért megpróbáltam összeszedni.

-Tudod...-Kezdtem, és óvatosan egy lépéssel közelebb kerültem hozzá.-Nagyon idegesített az, hogy alig beszélünk. És, hogy ellöksz magadtól, mikor csak közelebb akarok kerülni hozzád. És...és ami baromira idegesített, hogy azt hittem, hogy barátnőd van...és nagyon féltékeny voltam. Mert Ruf...én is szeretlek, és nem csak barátként.-Fejeztem be.
Nem mondott semmit, csak pislogott. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz, mire óvatosan ő is közelebb lépett. Elmosolyodott, és lassan kezdett beszélni.

-Ezt komolyan mondod Laney?

-Igen!-Vágtam rá. Hirtelen annyira boldog lett. Az arcán apó gödröcskék jelentek meg, és a szemei csillogtak. Közelebb lépett és ezzel, összeért a lábfejünk, lassan felemelte a jobb kezét és megfogta az arcomat. Nagyon gyengéd volt, mintha nem lenne benne biztos, hogy én is akarom. Lejjebb hajolt, de megállt a mozdultban. Ezért én hajoltam közelebb az arcához. A szánk már majdnem összeért. A bal kezét leengedte és a derekamra tette, miközben a jobbot a tarkómra csúsztatta, és eltüntette a maradék hézagot közöttünk. Ekkor történt meg először, hogy Rufus Collins megcsókolt. Úristen megcsókolt! Mintha egy másik univerzumba kerültem volna, a gyomrom megőrült és folyamatosan bukfencezni kezdett. Egyből megszédűltem, ezért a vállába kapaszkodtam. Nem állt meg egy csóknál. Annyira puhák és édesek voltak az ajkai, hogy nem bírtam elszakadni tőle, én is csak többet akartam. Addig csókolóztunk amíg a levegőnk elnem fogyott. Majd elszakadtunk egymástól, Rufus lihegve döntötte a homlokát az enyémnek. Majd adott egy puszit és átölelt. Az arcom a vállába fúrtam, és azt éreztem hazatértem, Otthon vagyok.
Rufus halkan kezdett beszelni, és kicsit eltólt magától.