Szerelem matematikailag

37.fejezet

- Mondtam már, hogy jól vagyok. Nyugodtan haza mehettek, el leszek. - magyaráztam anyának már sokadjára a kórházi ágyon fekve.

Minden áron bent akart maradni velem éjszakára, még úgy is, hogy a szemei alatt húzódó sötét karikák a fáradtságról árulkodtak. Ma is bent kellett maradnia túlórázni, de amint megtudta, hogy mi történt velem, azonnal ott hagyott csapot-papot és rohant hozzám a kórházba. A teljes igazságot egyébként nem árultuk el neki, annyit mondtam csak, hogy én voltam figyelmetlen és megcsúsztam a hídon. Nem hiányzott az nekem, hogy kiverje a balhét a suliban.

- Biztos? James és Sarah se maradjon? - biccentett fejével az ajtón túlra, ahol várakozott a két említett személy.

- Arra semmi szükség. Inkább csak pihenni szeretnék. - mosolyogtam rá nyugtatásképp.

Igazság szerint féltem volna Sarah-val kettesben maradni a történtek után. Tartottam tőle, hogy lekiabálná a fejem, amiért nem említettem a viszonyomat Daniel-lel. Habár úgysem kerülhettem el a beszélgetést, de szerettem volna minél tovább húzni.

Miután mindannyian szoros ölelésbe vontak, elhagyták a kórház épületét, így egyedül maradtam a fehér falak és a fertőtlenítő szag társaságában. Nem éreztem úgy, hogy bármi bajom lenne, de az orvos javaslatára bent kellett maradnom megfigyelésre. Végül is, ha azt nézzük néhány percre halott voltam pár órája. Szerettem volna aludni kicsit, hogy végre magam mögött tudhassam ezt a borzalmas napot, de ez a kórházi légkör nem volt a legkényelmesebb számomra. A kintről beszűrődő zajokból ítélve az ápolók és orvosok megállás nélkül dolgoztak az éjszaka közepén is. Nem irigyeltem őket, az biztos.

Alvás helyett, inkább a ma történt eseményeken járt az agyam. Őrület, hogy mi minden történt. Egy ártatlan kirándulásnak indult, aztán majdnem ott maradtam. Daniel gyors reakciójának köszönhetően éltem csak túl, amiért örökké hálás leszek neki. Nem is értettem Jessica bosszúja hogyan fajulhatott el idáig. Bár gondolom nem úgy tervezte, hogy bele is haljak ebbe az egészbe, de ez akkor is durva volt.

Másnap reggel az ablakon beszűrődő fényekre ébredtem. Alig pár órát sikerült aludnom csupán, ezért bosszúsan takartam el a szemem a vakító fények elől. Nemsokkal az ébredésem után egy ápoló lépett be a szobámba és az egészségi állapotom felől érdeklődött. Nem éreztem magam másképp, mint általában máskor, ezért megnyugtattam azzal, hogy teljesen jól érzem magam. Amikor elvégezte rajtam a szokásos rutin vizsgálatokat, mosolyogva közölte velem, hogy látogatóm érkezett. Izgatottan ültem fel az ágyamban és vártam, hogy valaki beinvitálja azt a bizonyos személyt. Nagyot dobbant a szívem, amikor Daniel lépte át a küszöböt.

- Szia! - köszöntem neki széles mosollyal az arcomon.

- Szia!

Leült az ágyam szélére, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Egyik kezét az én kezemre helyezte, majd fáradt szemeivel az arcomat fürkészte. A fáradtság mellett az aggodalom is felcsillant íriszeiben.

- Hé, ne nézz már rám így! Jól vagyok. - nyugtattam meg.

- Azt hittem elveszítelek. - suttogta félve, mintha attól tartana, hogy a kimondott szavai valóra válnak.

- De hála neked, most itt fekszem és nem egy hulla házban. - nevettem el magam, de elnézve Daniel komor arcát, lehervadt a mosoly az arcomról. - És milyen volt a kirándulás többi fele? - tereltem el a témát.

- Nem maradtunk tovább Montgomeryben. Az eset után rögtön visszamentünk a szállásra és összecsomagoltunk.

Ez megmagyarázta Daniel kimerült arcát. Az út hosszú volt, így biztosan késő este ért csak haza.