Szerelem matematikailag

14.fejezet

Talán eddigi életem legpocsékabb éjszakája volt a tegnapi. Egyszerre három embert veszítettem el azon az éjjelen. Habár, ha jobban bele gondolok, az egyikhez sosem volt semmi közöm, azon kívül, hogy tanított engem. Egyébként miután haza vitt engem, megbeszéltük, hogy titokban tartjuk azt, hogy mi találkoztunk azon a napon. Senki sem tudhatott a csókunkról, és arról sem, hogy ő húzott be egyet Blake-nek. Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. Könnyű volt azt mondani.

James és Sarah üzenetekkel bombáztak engem az este, amit meg is tudtam érteni. Egy szó nélkül tűntem el az egész buliból, teljesen érthető, hogy aggódtak értem. Éppen ezeket az üzeneteket olvasgattam, amikor abban a pillanatban érkezett egy másik Blake-től;

„Ne haragudj rám a tegnapi miatt! Túl sokat ittam és nem gondolkoztam. Nem akartalak bántani téged. Kérlek, találkozz velem ma és beszéljük meg!"

Miközben ezeket a sorokat olvastam, bevillant az a jelenet, amikor Blake erőszakoskodott velem. Szörnyű érzés volt, azt hittem tényleg ilyen módon fogom elveszíteni a szüzességem. Aztán az a kép kúszott az agyamba, amikor Mr. Clifford megmentett. Képes volt megütni a saját diákját miattam. Ezután jött a többi emlék, amit el kellett volna, hogy felejtsek.

Az ajtón halk kopogás ütötte meg a fülem, mire felkaptam a fejem. Kettőt tudtam találni, hogy ki áll az ajtó mögött, de nem akartam egyikőjüket sem látni. Nem szólaltam meg, de továbbra sem tágított.

– Tűnj el! – kiabáltam ki bosszúsan.

– Alisha, én vagyok az. – hallottam meg Sarah hangját.

– Tisztában vagyok vele, de nem akarok beszélni veled.

– Legalább elmagyaráznád, hogy mi bajod van?

Magyarázatot akar? Akkor megkapja. Felálltam, majd beengedtem őt a szobámba. Keresztbe font karokkal néztem rá dühösen, majd bele is kezdtem. Nem akartam fölöslegesen húzni az időt.

– Láttalak titeket a bulin. – zúdítottam rá rögtön, mire ő ledöbbenve figyelt rám.

– Miről beszélsz? – ráncolta össze a homlokát.

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! Rólad és James-ről beszélek. – emeltem fel a hangom akaratlanul.

Rögtön arcon vágta a felismerés. Kétségbeesett fejjel nézett rám, de nem bírta sokáig tartani velem a szemkontaktust. Szégyenkezve sütötte le a szemeit, majd szólásra nyitotta az ajkait, de aztán még sem mondott semmit. Lázasan kereste a megfelelő szavakat, de jól tudta ő is, hogy erre nincsenek.

– Te teljesen megőrültél? Három évvel fiatalabb tőled. Ráadásul ő az öcsém. De ami a legjobban fáj, az az, hogy nem mondtál nekem semmit, míg én olyan dolgokat is elmondok neked, amiről jobb lenne, ha senki sem szerezne tudomást. – kiabáltam csípőre tett kézzel.

A szemei könnyekkel teltek meg, aminek láttán kissé meg is sajnáltam, de próbáltam erős maradni.

– Mi ez a kiabálás? – dugta be a fejét az ajtón James.

– Már csak te hiányoztál! – kaptam a homlokomra a kezem.

– Most mi van? – nézett először rám, majd Sarah-ra, aki még mindig a könnyeivel küszködött.

– Tudjátok mit? Legyetek boldogok! De azt jó, ha tudjátok, hogy engem most veszítettetek el. – adtam meg a végszót, majd a pulóveremet lekapva a szék háttámlájáról, kicsörtettem a szobámból.

Hallottam, hogy Sarah zokogva kiált utánam, de nem tulajdonítottam neki figyelmet. Attól tartottam, ha továbbra is velük egy légtérben kell maradnom, akkor rosszul lennék. Felhúztam a cipőmet, a kabátomat pedig magamra aggattam, majd elhagytam a házat. Nem tudtam még, hogy merre menjek, de nem is volt fontos. Csak egyedül akartam lenni, és ki akartam szellőztetni a fejem.