Szerelem matematikailag

1.fejezet

– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó? Tagadd meg apád, változtass nevet, vagy hogyha nem, csak tudjam, hogy szeretsz, és én nem leszek Capulet tovább.

– Füleljek még, vagy válaszoljak erre?

– Te nem vagy ellenségem, csak a név. Te, te maradsz, akárhogy hívnak is...

Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta a próbateremben a színdarabot, amelyet olyan jól ismer mindenki. Aki eddig nem ismerte, már az is kívülről fújhatja Rómeó és Júlia erkély jelenetét, ugyanis már több százszor el lett próbálva. Idén a mi osztályunk részesülhetett abban a megtiszteltetésben, hogy előadjon egy szabadon választott színdarabot, ami ezesetben a Rómeó és Júlia volt. Minden év decemberében megkapja ezt a feladatot valamelyik osztály az iskolánkból. Minden szülő, tanár és az iskola összes osztálya jelen szokott lenni ezen az eseményen, ezért nagy a nyomás a diákokon. Mindenki a lehető legjobb teljesítményt szeretné nyújtani, és emiatt akadnak néha viták az osztályban.

– Ez így nem lesz jó. – csapta össze tenyerét az osztályfőnök, majd folytatta. – Jeremy, bátrabban, nyisd ki jobban a szád! Amy, te pedig még nagyobb átéléssel mondd a szöveget! – utasította a két osztálytársamat szigorúan.

Még nézni is fárasztó volt, de én meg úsztam ennyivel. Szerencsére nem volt az összes emberre szükség, mert az osztály nagy létszámmal büszkélkedhetett. Amilyen gyorsan csak lehetett, lemondtam minden szerepről. Ez nem igazán foglalkoztatott senkit, mert mindenki tudta, hogy milyen szerencsétlen tudok lenni, ha szereplésről volt szó, szóval még talán örültek is ennek a hírnek. A csengő éles hangja szakította félbe a próbát, ami mindenkiből egy megkönnyebbült sóhajt idézett elő. Leugrottak a többiek a színpadról és a székeken heverő táskájukhoz igyekeztek.

– Otthon mindenki gyakorolja a szövegét! Nyakunkon az előadás, és mindenki sorra ront. –  próbálta túl kiabálni az ötvenes éveiben járó nő az osztályt, de senki rá sem hederített.

Vadállatok módjára tépték fel a próbaterem ajtaját és szaladtak ki onnan. Valamit mormogott még az orra alatt, talán valami olyasmit, hogy neveletlen csürhe, ugyanis ezt szokta mondogatni ránk, de valójában ez jellemezte az osztályom tagjait. Hirtelen azon kaptam magam, hogy már csak én ácsorgok ott, ezért én is elindultam a kijárat felé.

– Alisha, kérlek várj egy kicsit! – szólt utánam kedvesen az osztályfőnököm.

Megálltam, majd szembe fordultam vele. Megvártam, amíg rendezi a kezében a papírokat, amelyekre valószínűleg a színdarab szövege volt felvésve. Elém nyújtott egyet a nagy kupacból, én pedig összeráncolt homlokkal meredtem a lapra. Júlia szövegét tartottam a kezemben.

– Ezt miért adja nekem, tanárnő? – néztem rá értetlenül.

– Ha netán Amy lebetegedne az előadás napján, neked kell beugrani helyette, ezért neked is be kell gyakorolnod. – közölte velem a hírt.

Szemeim kikerekedtek ezek hallatán. Szólásra nyitottam kiszáradt ajkaim, de a nő nem várta meg a válaszom, és pillanatok alatt eltűnt a látókörömből. Ott álltam továbbra is, kezemben az egyik főszereplő szövegével, amiről még mindig nem bírtam levenni a szemem. Nem akartam elhinni, hogy egy ekkora nagy terhet akarnak rám tenni. Nem akartam ezt a szerepet, sőt, semmilyen szerepet nem akartam, ezt már a legelején tudattam mindenkivel. Mást nem igazán tudtam tenni, muszáj voltam begyakorolni a szöveget és imádkozni, hogy Amynek semmi baja ne essen az előadásig.

***

A hétfői napok mindig olyan fárasztóak voltak. Az órarend katasztrófa volt, a próbákról nem is beszélve. Tizenegyedik osztályos tanuló voltam ugyan, de már most is mindenki az érettségivel nyaggatott. Sosem volt egy perc nyugtom sem. Amint haza értem, neki kellett látnom a tanulásnak, ha ezzel végeztem, az öcsémnek kellett segítenem a házi feladatában, ezután anyának kellett segítenem a vacsora elkészítésében. Ez minden egyes nap egy ördögi kör volt számomra. Apa nem élt velünk, az öcsém születése után nemsokkal elhagyott minket, így még nehezebb volt minden.

– Alisha, megterítenél kérlek? – kiabálta anya a konyhából, miközben én a matekkal foglalatoskodtam.

Felálltam az íróasztalomtól, majd komótosan haladtam a konyha felé. Elővettem a tányérokat a szekrényből és az asztalra tettem őket. Ugyanígy tettem az evőeszközökkel is, majd végül a szalvéták következtek. Leültem az asztalhoz és anyát figyeltem, aki még a vacsorát kavargatta. Hosszú barna haja a hátát súrolta, az öltözéke elegáns volt, amivel nem minket akart megtisztelni, csupán munka után nem volt ideje átöltözni. Egy piros kötény volt rá kötve, amibe megtörölte néha-néha izzadt tenyerét.

– Szólnál az öcsédnek? Elkészült a vacsora. – zökkentett ki a merengésből.

Egy bólintás után elindultam a testvérem szobája felé és egy kopogás után szóltam neki a zárt ajtón keresztül, hogy fáradjon ki. Leültünk mindannyian a gőzölgő étel fölé és elkezdtünk enni.

– Milyen napotok volt? James, kezd te! – törte meg a csendet mosolyogva anya.

– Semmi érdekes dolog nem történt. – vonta meg a vállát unottan a fiú.

James elég titokzatos tudott lenni, nem igazán beszélt arról, hogy hogyan zajlott az élete az iskolában. Tizennégy évesen szerintem ez normálisnak számított, és anya is ugyanígy gondolta, ezért nem is erőltettük a dolgot.

– És neked? – pillantott rám.

– Hosszú és fárasztó. Az osztályfőnök a kezembe nyomta a próba végén Júlia szerepét. Ha Amy lebetegedik, akkor nekem kell beugrani helyette. – meséltem savanyú arccal.

– Ez nagyon jó hír. Nagyon szeretnélek a színpadon látni, Drágám. – lelkendezett.

Egy fintor terült el az arcomon. Nem akartam tovább erről beszélni, így is elég rosszul érintett a dolog.

– És neked milyen napod volt? – fordultam felé érdeklődve.

– Nagyon elfáradtam. Úgy néz ki, hogy a hétvégén túlóráznom kell. – közölte velünk a hírt szomorúan.

Nagyon sajnáltam őt. Rengeteg túlórát vállalt, hogy meglegyen mindenünk. Szerettem volna segíteni, de jelenleg csak itthon tudtam neki segítséget nyújtani. Miután végzett mindenki a vacsorával, összeszedtem a tányérokat és a mosogatóba helyeztem őket, amiket végül el is mosogattam. Fáradtan ballagtam vissza a szobámba. A füzetek és tankönyvek szét terülve az íróasztalon vártak rám ismét. Nem foglalkoztam velük, már így is későre járt. Átöltöztem a kék pizsama szettembe, majd lefeküdtem a puha ágyamba és magamra húztam a meleg takarót. Leoltottam a mellettem lévő éjjeliszekrényen a kis lámpát, így most már a sötétség uralta a szobát. Az ablakon beszűrődő utcai lámpák fénye adott csak egy kis világosságot. Lehunytam a szemem, majd egy kis idő után sikerült mély álomba merülnöm.