Szerelem matematikailag

8.fejezet

Meredten bámultam az épületre, és az azon lévő feliratra, amely szintén ki volt világítva. Sztriptíz bár. Kizártnak tartottam, hogy én az életem során akár egyszer is betegyem a lábam egy ilyen helyre, inkább órákig kóválygok utcáról-utcára, egyszer majd csak haza találok. Felnéztem az égre, ami már félhomályba burkolózott. Ez nem jelentett túl sok jót, hiszen ha sötétbe borul a város, akkor még kisebb az esélye annak, hogy haza találjak egyedül. Egy esőcsepp hullott az arcomra, ami gyorsan végig is csurgott a bőrömön és az államnál távozott. Ezt követte a többi és hamarosan azon kaptam magam, hogy szakad az eső. Egy ideig hezitáltam még azon, hogy belépjek-e, vagy inkább menjek tovább, de végül arra a döntésre jutottam, hogy nincs kedvem szakadó esőben, sötétben, átfagyva végig járni az egész várost. Az ajtóhoz léptem, majd egy rövid imát elmormogva magamban, kitártam az ajtót. Az orromat rögtön megcsapta az alkohol és cigaretta füst keveréke. Nem tartózkodott bent túl sok ember, de az a néhány is felém kapta a fejét és megvető pillantásokkal méregettek engem. A bár legvégén kapott helyet az italpult, amit célba is vettem. Amíg beljebb lépkedtem jobban szemügyre vettem a helyet. Itt is a fények és neoncsövek domináltak inkább. Középen helyezkedett el a színpad, amiből három darab rúd ágaskodott ki, körülötte asztalok és székek voltak felállítva. Az ablakok alatt kényelmes fotelek kaptak helyet. Voltak külön helyiségek is, amelyek csak egy függönnyel voltak elválasztva. A díszítés nagyon giccses és vakító volt egyaránt. Hát igen, valahogy így képzeltem el egy ilyen helyet.

– Mi dolga van itt egy ilyen kislánynak? – kérdezte tőlem a pult mögül egy nő, aki nem túl barátságosan fogadott engem.

Egyébként gyönyörű nő volt. Hosszú, fekete göndör haja a vállára omlott, a bőre is sötétebb árnyalatú volt. Az alakja tökéletes volt, az arcáról nem is beszélve. Bájos, baba arca volt, ami nagyon fiatalossá tette. Az életkorát tizennyolctól többre nem saccoltam volna, de valószínűleg több lehetett, ha egy sztriptízbárba kényszerült dolgozni.

– Kislány? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

– Tizenötnél több nem lehetsz. Ilyen fiatal lányokat nem alkalmazunk és nem is szolgálunk ki. – közölte velem gorombán, miközben egy üvegpoharat törölgetett a kezében.

– Először is, tizenhét éves vagyok. Másodszor, nem szeretnék sem itt dolgozni, sem fogyasztani bármit is. – javítottam ki a téves gondolatait, majd a lényegre tértem. – Eltévedtem, csak szeretném megtudni merre vagyok és merre találom a haza vezető utat.

– Nem vagyok idegenvezető, és amúgy sem lennék köteles szóba állni veled, ha nem kérsz valami italt. – mondta flegmán, majd ott hagyott engem.

Hát ez remek. Ez a nő volt az egyetlen reményem, erre faképnél hagy engem.

Felültem a pult előtt helyezkedő székek egyikére, majd a kezembe temettem az arcomat és próbáltam egy másik tervet kieszelni. A telefonom nálam volt ugyan, de kinek szóltam volna? James-re jelen pillanatban haragudtam, anyámat nem szerettem volna fölöslegesen felzaklatni, így is volt elég gondja, Sarah meg biztosan nem járt még erre. Jut eszembe... Sarah. Megígértem, hogy ma segítek neki a kémiában, már biztosan otthon vár engem, én meg kitudja, hogy egyáltalán haza jutok-e még ebben az életben.

– Egy whiskyt kérek, jéggel. – szólalt meg mellőlem egy ismerős hang.

Felkaptam a fejem, és félve a mellettem lévő személyre pillantottam. Na, már csak ez hiányzott.

– Mr. Clifford? – kérdeztem tőle kikerekedett szemekkel.

Nem mintha nem lett volna elég egyértelmű, hogy őt látom, de szükségem volt egy megerősítésre, hogy tudjam, tényleg nem a képzeletem játszik-e velem.