Szerelem matematikailag

36.fejezet

Daniel szemszöge

Mrs. Fell ötlete, miszerint nekem kell egy csapat tinédzsert kísérgetnem egy osztálykiránduláson eléggé kiborítóan hatott rám. A tanári éveim során soha, egyszer sem vállaltam el ilyeneket. Nem véletlenül. Szeretem a munkámat, de a tiszteletlen és neveletlen kölyköket nem bírom. Alisha osztályára pedig pontosan illett ez a két jelző. Ők már pont abban a korban voltak, amikor már a szüleik sem voltak semmi hatással rájuk, nemhogy egy tanár.
Amikor a fülembe jutott, hogy mit terveznek estére, kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan ki fog csúszni az irányítás a kezeim közül. Keménynek és határozottnak kellett lennem, ezért eléjük álltam és figyelmeztettem őket, hogy meg se próbáljanak kiskoruk létére alkoholhoz nyúlni, legalábbis ne ezen a kiránduláson. Persze, ez a társaságnak cseppet sem tetszett, ami engem teljesen hidegen hagyott.

Az egész rohadt nap során keményen vissza kellett fognom magam Alisha közelében. Nem volt elég, hogy a lány puszta látványa képes volt elérni nálam, hogy feszüljön odalent a nadrágom, de még a szívem is majd kiugrott a helyéről az iránta érzett szerelem miatt. Voltam már szerelmes eddigi életem során, viszont kimerem azt jelenti, hogy ilyet még ezelőtt nem éreztem. Számomra is megmagyarázhatatlan ez az egész, de érzem, hogy minket egymásnak szánt a sors. Bármennyire is nyálasan hangzik ez.

Amikor elindultam a múzeum alsó szintjére, Alisha szaladt el mellettem zaklatottan. Kérdőn néztem rá, de ő csak lehajtott fejjel haladt tovább. Mi üthetett belé? Befordultam abba a helyiségbe, ahonnan kirohant. Gondolom ott zaklatta fel valaki vagy valami. Reménykedtem benne, hogy nem az a mitugrász Blake gyerek a bűnös, mert bármikor felvoltam rá készülve, hogy betörjem az orrát. Nagy ívben tettem rá, hogy egy diákom. Távolabb Sarah-t pillantottam meg. Úgy gondoltam ő tudhat valamit, ezért odamentem hozzá. Amikor megszólítottam őt, sápadt arccal fordult felém és feltűnően próbált maga mögött rejtegetni előlem valamit.

- Mit takargat annyira maga mögött? - biccentettem fejemmel a lány mögé.

- Mi? É-én semmit. Csak képzelődik tanár úr. - legyintett nevetve, de a pánik teljesen eluralkodott rajta.

Ha ezek ketten tönkre csesztek valami műalkotást, akkor nem tudom azt hogyan fogom helyre hozni és kimagyarázni. Még a gatyám is rámenne egy világhírű festmény kártérítésére.

- Akkor azt a semmit igazán nem kéne ennyire takargatnia. Álljon arrébb, kérem!

Egy kis hezitálás és mélyről jövő sóhaj után eleget tett a kérésemnek és elállt a festmény takarásából. Mindenre számítottam, csak arra nem, ami akkor a szemem elé tárult.

- Alisha nem akarta, hogy lássa. Őt is felzaklatta ez az egész. - szólalt meg mellettem félénken a lány.

Lenyűgöző volt. Teljesen ámulatba ejtett ez a csoda, ami ennek a múzeumnak a falára volt felfüggesztve. Kicsit félelmetes is volt, hiszen mindkettőnk tökéletes képmása szerepelt a festményen. Most már teljesen biztos. Minket egymásnak rendelt a sors. Nem tudtam, hogy ez Alishát miért borította ki ennyire, de engem feltüzelt és úgy éreztem, - már ha egyáltalán ez lehetséges -, hogy még szerelmesebb vagyok, mint ezelőtt.

- Mr. Clifford! Jessica és Charlotte eltűntek. - futott mellém néhány diák kétségbeesetten.

- Mi az, hogy eltűntek? - fordultam feléjük. - Nem megmondtam, hogy nem mászkálhattok el a tudtom nélkül sehova? - emeltem fel a hangom dühösen.