Szerelem matematikailag

12.fejezet

Sarah már az íróasztalom előtti székben ült, amikor én még mindig a ruhámat és a sminkemet igazgattam az állótükröm előtt. Nem akartam túlzásba vinni semmit, de Sarah sokáig nyaggatott azzal, hogy ez egy buli, nem pedig egy egyszerű sulis nap. A szemeim egy cicás tusvonallal emeltem ki, a számra pedig egy élénkebb piros rúzst kentem, ami nekem nem volt ugyan, de a barátnőm hozott magával. A ruhám egyébként egy egyszerű farmer lett volna, egy egyszerű pólóval, de Sarah gyorsan lebeszélt róla. Kidobált minden ruhadarabot a szekrényemből, így bukkant rá, egy egyberészes fekete ruhára, ami ujjatlan volt és combközépig ért. Nem akartam ebben elindulni, hiszen ez a ruha nem volt túl megfelelő a kinti hideg időhöz, de Sarah szerint inkább fagyjunk meg, minthogy úgy nézzünk ki, mint egy zsák krumpli. Ő egyébként nagyon gyönyörű volt a saját sötétkék csipkés ruhájában. A sminkje hasonló volt az enyémhez, szőke tincsei pedig hullámokban omlottak a vállára. Én a hajamat csak átfésültem és kiengedve hagytam, mint máskor is.

– Na, elkészültetek? – dugta be a fejét a félig nyitott ajtón James.

– Azt hiszem. – válaszoltam bizonytalanul.

– Hű, nagyon jól néztek ki. – nézett végig rajtunk az öcsém, de úgy éreztem, hogy ez a dicséret inkább Sarah-nak szólt, ugyanis elég sokáig elidőzött a tekintete a lányon.

Megköszörültem a torkom, majd a barátnőmre pillantottam, aki éppen el volt veszve James szemeiben. Mindketten rám néztek zavartan, majd James biccentett a fejével az ajtón kívülre, ezzel jelezve, hogy indulhatunk. 

Amikor kiléptünk a házból, a csípős hideg szél csapta meg az arcomat, aminek hatására még jobban összehúztam magamon a bundás kabátomat.

– Biztos jó ötlet volt ez a ruha? Befagy a seggem. – kérdeztem nyafogva Sarah-tól, miközben a fogaim összekoccantak a hideg miatt.

– Ne aggódj, biztosan nemsokára egy meleg helyre érkezünk. Ugye James? – néztünk egyszerre az öcsémre, aki a telefonját bújta, amióta kiléptünk otthonról.

– Mindjárt összefutunk a többiekkel. Ők majd tudni fogják, hogy merre tovább.

Szóval halvány lila gőze sincs arról, hogy hová megyünk. Fantasztikus.

Az utca végén néhány alakot láttam kirajzolódni, akik valószínűleg James haverjai voltak. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, és bíztam benne, hogy innentől kezdve már tényleg nem lesz messze a cél. Amikor oda értünk hozzájuk, nevetve pacsiztak le az öcsémmel, mi pedig zavartan álltunk Sarah-val mellettük. Egy kisebb megbeszélést tartottak arról, hogy akkor merre tovább, aztán amikor megvitatták a dolgot, végre elindultunk.

Már 15 perce sétáltunk, amikor teljesen átfagyott ujjaimmal halásztam ki a zsebemből a telefonom, hogy rá nézzek az időre. 20:48 állt a kijelzőn. Mások azt mondanák, hogy fiatal még az éjszaka, de én ilyenkor már rég a pizsamámban feküdtem a meleg ágyamban, és valami jó filmet néztem egy tál popcorn társaságában.

– Srácok, messze vagyunk még? Már kezdek azon gondolkozni, hogy fogom magam, és inkább haza megyek. – közöltem velük hisztérikusan.

– Nyugi kislány, a következő utca végén lesz a hely. – szólalt meg James haverjai közül az egyik, mire én felvont szemöldökkel néztem rá.

Kislány? Az egész társaság közül én vagyok a legidősebb, ez meg kislánynak hív.

Gyorsítottam lépteimen, mire a többiek is felvették a tempómat. Minél hamarabb azon a helyen akartam lenni, ahol reméltem, hogy van vagy 30 fok. Amikor beléptünk abba az utcába, a házak egyre inkább ismerőssé váltak számomra. Meglepetten forgattam a fejem jobbra-balra, ugyanis nem emlékeztem, hogy én bármikor is jártam volna erre. Addig a pillanatig nem tudtam, hogy mi is ez a hely valójában, amíg meg nem pillantottam az utca végén kivilágított bárt. Hirtelen megtorpantam, mire a többiek felvont szemöldökkel néztek rám. Szorosan magam mellé húztam Sarah-t, majd így folytattuk tovább a sétát.