A vér nem válik vízzé (Jekyll és Hyde ff.)-BEFEJEZETT

4.rész

Thomasnak abszolút nem fűlött a foga az estéhez. Bár már sejtette, hogy édesanyja és John az ő tiszteletére csődítettek ide boldog-boldogtalant, csak azt nem értette, hogy miért. Mindketten tudták, hogy Thomas nem egy társaságkedvelő ember, és nem is szereti a felszínes beszélgetéseket. Éppúgy, mint az apjának, neki is megvolt a szűk, családias köre, amit nem kívánt egyetlen emberrel sem kibővíteni.

Aztán hirtelen átszökkent az agyán egy gondolat, és ráébredt, hogy ennek az estének az ötlete csakis édesanyjától származik. Az utóbbi egy-két évben Emmának leghőbb vágya az volt, hogy Thomas megállapodjon valaki mellett, és -a nő reményei szerint- felhagyjon a gyógyítással kapcsolatos vágyálmokkal.

Thomas ajkára keserű mosoly ült ki, ahogy megállt a folyosó végén, ami a bálterembe vezette őt. Hát persze, mi másért szervezte volna ezt az édesanyja? Ha annyira a születésnapját szeretné megünnepelni, elmehettek volna színházba. Thomas sokkal többre értékelt egy színdarabot, addig se kellett foglalkoznia az ő komikus-tragédiának beillő életével. És addig se kellett emberekkel beszélgetnie.

Tudta, hogy nem menekülhet el, pedig szívének minden dobbanásával a szobájába kívánkozott, hogy rávesse magát apjának naplójára és felfalja a sorait. De tudta, hogy mint egy arisztokrata "család" tagjaként kötelességei vannak, éppúgy mint Johnnak vagy Emmának, pedig róluk is tudta, hogy ők sem annyira barátkozó típusok.

Thomas mély levegőt vett, és udvarias mosolyt erőltetve az arcára belépett a bálterembe. Minden szem rászegeződött, és mindenki ujjongani és tapsolni kezdett, mert megérkezett az ünnepelt, az este koronázatlan királya. Thomas udvariasan biccentett, és rögtön Johnhoz, Emmához, és néhány családi barátjukhoz lépett.

-Boldog születésnapot, Thomas - veregette meg a vállát John, majd büszkén fordult a barátai felé.-Ez az ifjú úr már 25 éves...

-Hihetetlen, hogy repül az idő...-ingatta a fejét egy középkorú nő, aki a férjébe karolva, úgy nézett Thomasra, mintha még mindig egy csecsemőre nézne.

-Thomas, hadd mutassuk be Sir William Whitfordot, apád és az én egyik jó barátomat...- fordult néhány most érkezett vendég felé Emma, mintha csak megérezte volna az érkezésüket.

-Örvendek...- biccentett Thomas és kezet nyújtott a férfinak.

Az idősödő két oldalán két fiatal hölgy állt, és várta, hogy bemutassák őket. Egyidősek lehettek, és a hasonló vonásaikból ítélve testvérek lehettek, azonban minden másban különböztek.

-Örömömre szolgál, hogy bemutathatom Önnek a lányaimat, Thomas -mosolygott William, és a bal oldalán álló nőre nézett.-Ő itt Mary.

Mary magabiztosan a kezét nyújtotta Thomasnak, aki csókot lehelt a kesztyűs ujjakra, majd végigmérte őt. Vörös hajához hasonlót nem sokat látott életében, éber, barna szemeiben gyermeki fény csillogott. Arcát a tél szele pirosra csípte, így már nem csak az előnyös vonásait kiemelő ruhája volt vörös.

-Ő pedig Eileen, a kisebbik lányom - nézett a szőke hajú, kék szemű, fiatal lányra William, akinek bár kék ruhája azt sugallta: ő maga a jégkirálynő, az arca ártatlanságról és kedvességről árulkodott. Eileen is a jómodorhoz hűen kézcsókra nyújtotta a kezét, Thomas pedig olyan finoman fogta meg a kicsi tenyerét, mintha csak porcelánból lett volna. Eileen elfagyott ujjait rögtön megmelengették Thomas forró ajkait, de nem csak a keze forrósodott fel, hanem az arca is egészen lángra gyúlt. Thomas úgy tett, mintha ebből semmit sem volna észre, és Williamre nézett.

-Sajnálatos módon, a feleségem, a lányok anyja, Lucy, nem igazán szereti már a tömeget, így kéri a bocsánatát az ünnepeltnek, de nem tartott ma velünk...