A vér nem válik vízzé (Jekyll és Hyde ff.)-BEFEJEZETT

Epilógus

1922. december 23, Budapest

Az a bizonyos kereszt. A kereszt, amelyet Thomas Henry Jekyll az apjától, Dr. Henry Jekylltől kapott. Mert nemcsak Hyde-ot örökölte meg tőle. Hanem az Istenbe vetett hitét is.

Azon a végzetes napon, 1913. november 2-án, valóban két ember halt meg. Mr. Utterson, az ügyvéd és Mr. Hyde, az őrült. Hyde azt hitte, hogy John végleg kilehelte a lelkét, de a férfi utolsó lélegzetével meghúzta a ravaszt, és a golyó egyenesen Hyde mellkasához ért el. Az ütéstől a férfi elvesztette az egyensúlyát és az eszméletét is. Órákig nem tért magához, már rá is sötétedett, a tömeg feloszlott, és John holttestével ellentétben, őt ott hagyták éjjelre a kóbor kutyáknak.

Ám a golyó csak Hyde-ot ölte meg, sosem ért el Thomas Henry Jekyll testéhez. Édesapja keresztje, ami a kísérlet kezdete óta a nyakában lógott, most is nála volt, és a golyó abba fúródott bele a szíve helyett. Viszont Isten csak egy léleknek kegyelmezett és adott új esélyt. Jekyllnek.

Thomas megsimította a golyót a keresztben, majd visszatette a szekrényében, és megigazította a cilinderét és a kabátját. Budapesten akkoriban nagy hideg volt, és ő ehhez nem volt hozzászokva. Hogy miért jött Budapestre? Járt ő mindenhol Japánban, Németországban, Amerikában, de sehol sem maradt pár hétnél, esetleg hónapnál tovább. Amikor új esélyt kapott Istentől, tudta, hogy csak idegen földön kezdheti újra az életét, valahol, ahol senki nem ismeri őt és a történetét. Pedig néha nagyon elgyengült, és minden vágya az volt, hogy megírja édesanyjának és szerelmének, hogy életben van, de mindig lebeszélte magát róla. Úgy érezte, annyira tönkretette mindkettejük életét, hogy már akárhogy szeretné, nem tudja helyrehozni a hibáját. Ráadásul, azzal vigasztalta, és egyben sanyargatta is magát, hogy Eileen Whitford biztosan meggyűlölte őt, és már férjhez ment valaki máshoz, aki olyan boldogságot tud neki adni, amit ő sosem tudott volna.

Thomas azóta felhagyott orvoslással, helyette a világ minden táján, ahol megfordult, részvényekbe fektetett, és ebből kitűnően megélt. Néha napján írt különböző újságokba a lélek és Isten kapcsolatáról, de ezen kívül maga mögött hagyta az egész múltját. Még most sem kedvelte túlságosan a társasági életet, de aznap az Olivia hercegnő című operettre volt hivatalos az egykori Somossy Orfeum épületéből átépített Fővárosi Színházba. És a színház a legkedvesebb helye volt a világon.

Thomas útnak indult a nyüzsgő éjszakában, és a gondolataiba merült, ameddig meg nem érkezett a teátrumhoz. Vajon az édesanyja fel tudta dolgozni a halálát, vajon Eileen meg tudott-e neki valaha bocsátani, vajon mindenki róla és a megtébolyulásáról beszélt még évek múlva is? Vajon... vajon... Vajon-ok, amikre senki nem tudott neki választ adni.

Legalábbis azt hitte.

Amikor megérkezett az épülethez, már késésben volt, legalábbis a nagy tömeg, ami egységes folyóként hömpölygött be a kis, szűk ajtókon, a teátrum gyönyörű belsejébe, ezt jelezte. Thomas leugrott a konflisról, kifizette a kocsist, majd a kissé kellemetlen magányával együtt elindult a színházba.

-Thomas!- hallott meg ekkor maga mögött egy hangot. Azt a hangot, amit 9 éve nem hallott. Azt a hangot, amit azt hitte, már soha többet nem fog hallani. Thomas megfordult, és Eileen és az anyja alakja rajzolódott ki előtte a tömegben. A két nő sápadtan, elnyílt szájjal, döbbenten meredtek a férfira. Arra a férfira, akiről azt hitték halott. Az a férfi most ott állt, ereje teljében, és ő is hasonlóan csodálkozva meredt a két nőre.

Először Eileen tért magához a döbbenetből, és a tömegben utat törve magának rohant a férfihoz. Szinte nekizuhant Thomas testének, és úgy szorította magához, mintha az elmúlt éveket akarná belesűríteni egyetlen ölelésébe. Zokogni kezdett, ám ezzel nem volt egyedül. Emma is sírva futott oda a fiához, és Thomas szemei sem maradtak szárazon.

-Ez, hogy lehetséges?- kérdezte Emma, és óvatosan érintette meg a fia arcát, hogy lássa tényleg ott van-e és ez nem csak egy álom.

Nem csak egy álom volt.

-Hát életben vagy? De hogyan, és miért nem kerestél minket?- záporoztak a férfira Eileen kérdései is. A nő még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, mintha nem fogott volna az idő. Pedig ha Thomas látta volna... 9 év alatt a megszokott, boldog csillogás a szeméből teljesen kiveszett. De most visszatért. És újult erővel ragyogott.

-Emlékszik, anyám, apám keresztjére, ugye?- kérdezte Thomas. -Megtaláltam, amikor a házában jártam. Felvettem, és a golyó abba fúródott. - Emma hálás pillantást vetett az égre, és megkönnyebbült nevetés szakadt fel belőle. - Amikor magamhoz tértem, már senki nem volt a temetőben. Azért nem kerestem magukat, mert nem tudtam, hogy odahaza milyen erővel keres engem a rendőrség, és nem akartam a maguk fejére is bajt hozni.

-Nem érdekel... A lényeg, hogy életben vagy...- ölelte magához Eileen, és hosszú csókot nyomott a férfi ajkára.

-És Ti? Mit kerestek itt?- simította meg Thomas Eileen nyakát, miután szétváltak.

-Magyar barátaink említették, hogy ma fogják bemutatni a Fővárosi Színház első darabját, ami igazán ígéretesnek bizonyul. Így hát, eljöttünk -felelte Eileen még mindig a boldogságtól ragyogó szemekkel.

-Micsoda véletlen! - kiáltott fel Thomas.- Én is pont ezért jöttem ma ide...- Eileen boldogan felnevetett, és ismét Thomas vállába fúrta a fejét. Visszakapta a férfit, aki 9 éven át gyászolt. Azt hitte, hogy az az égető szerelem fájó szeretetté halványult, de tévedett. Ugyanolyan szerelemmel égett még mindig Thomas Henry Jekyll iránt, mint 9 évvel ezelőtt.

És Thomas Henry Jekyll szerelme is ugyanolyan erős maradt.

-Úgy látszik, a színház embereket és életeket köt össze, olyan embereket, akik lehet, hogy sosem találkoztak volna (újra) egymással. A színház reményt, békét és esélyt ad. Az újrakezdéshez. És a folytatáshoz is. Ez a színház ereje.