A vér nem válik vízzé (Jekyll és Hyde ff.)-BEFEJEZETT

15. rész

Lucy nem aludt a férjével. Már régen elmúltak azok az idők, amikor ők egyazon szobában hajtották álomra a fejüket. A férfi ugyanis sokszor otthon sem volt éjszakánként.
Lucy annyiszor újra és újra pörgette a fejében az elmúlt éveket. Ő maga sem emlékezett arra, hogy találkozott Williammel. A férfi az idő múlásával törzsvendéggé lett, és nemcsak a kiváló bor és a jó muzsika miatt. Lucy egyszerre már csak azt vette észre, hogy érzéseket táplál iránta, olyanokat, amiket utoljára évekkel azelőtt Dr. Henry Jekyll iránt érzett. Meg is riadt ettől, és igyekezett ellökni magától a férfit, de az állhatatosnak bizonyult. Lucy félt, hogy újra megsérül, hiszen elevenen élt még benne Jekyll és Hyde emléke is. Egyiket minél inkább meg akarta őrizni a szívében, a másikat viszont minél inkább el akarta felejteni. Ám a kettő együtt nem ment. Hiszen ők egy ember voltak. Henry Jekyll nem létezett Edward Hyde nélkül, és Edward Hyde nem létezett Henry Jekyll nélkül.
Sok időbe, és hosszas udvarlásba telt, mire Lucy engedett az érzéseinek. William oly annyira komolyan gondolta vele, hogy pár hete sem tartott a kapcsolatuk, amikor megkérte a kezét, és kiemelte őt az addigi életéből. Bár a Vörös Patkány már rég a múlté volt, és az étteremben való munkája összehasonlíthatatlan volt, mégis ez a házasság hozta el számára a békét. Ha nem is a boldogságot, de a nyugalmat mindenképp. Sosem égett olyan lángoló szerelemmel William iránt, mint az ifjú doktor iránt, de nem is bánta. Az a szív, amely egyszer túlságosan megég saját tüzében, utána már beéri a pislákolás melegével is.
Azonban ez a laza kötelék William és közte, ez a hirtelen fellángolás a férfi részéről, nem tartott sokáig. Lucy pedig pontosan tudta, hogy így lesz. William a kapcsolatuk előtt is minden este más nőnek csapta a szelet, nem gondolta, hogy majd pont nála fog megállapodni. A férfi már így is többet tett érte, mint amit valaha meg tudott volna hálálni. Ezért tisztelte a férfit és elnézte neki, szótlanul tűrte a kicsapongásait, habár kegyetlenül fájt neki, minden magányosan töltött éjszaka.
Ám ez az érzés most csak egy pillanat erejéig hatalmasodott el rajta, most sokkal nagyobb problémája és fájdalma volt, minthogy a saját, már évekkel ezelőtt úgy-ahogy behegesedett sebeit kapargassa. Felzaklatták az Utterson-házban történtek. Mary születése óta csak futólag látta Emmát és Johnt, de soha többet nem hozták fel a közös embert az életükben, a közös fájdalmukat. Egészen addig a napig. John váratlanul meghívta William-et Thomas 25. születésnapi ünnepségére, ám Lucy hosszas kérlelés és hazudozás után lebeszélte férjét erről. Azonban Lucyt utána napokig nem hagyta nyugton egy gondolat, ami befészkelte magát az agyába: Vajon Thomas tudja-e az igazságot az apjáról vagy ugyanabban a szánalmas, átlátszó mesében hisz, mint London összes lakója? A bálon kiderült számára, hogy igen. John és Emma eltitkolták Thomas elől az igazságot, és teljesen elferdítették a fiú Henryről kialakított képét. Ez Lucy összetört szívének úgy fájt, mintha még egy kést forgattak volna meg benne. Úgy érezte, így meggyalázzák Henry emlékét? A nagy, bátor Dr. Henry Jekyllel egy egyszerű rabló végez? Thomas sosem tudja meg, hogy az apjának milyen nagy szíve volt, és mekkora hős volt? Lucy úgy érezte, hogy így ő is beáll John és Emma mellé sorba, és meggyalázza egykori szerelme emlékét, és mély sötétségbe taszítja a fiát, aki az apja nélkül sosem fogja megtudni, hogy kicsoda is ő valójában.
De Lucynak szembesülnie kellett azzal, hogy John és Emma megváltoztak. De legfőképpen John. A mindig szolgálatkész, okos, udvarias fiatalember most egy paranoiás és kontrollmániás valakié lett, akiben Lucy már nem ismerte fel Johnt. A férfi ott szúrta meg őt, ahol a legjobban fájt neki, és a tetejébe meg is fenyegette őt.
-Emma pedig egy szót sem szólt... -suttogta maga elé Lucy könnybelábadt szemekkel, majd a tükörképére meredt.-Én nem tudnék tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy megfosztom a fiamat még az apja emlékétől is.
Lucy papírt és tintát vett elő. Tudta, hogy sosem fog tudni Thomas elé állni és a szemébe megmondani neki az igazságot, bár azzal is tisztában volt, hogy ez lenne a legtisztább út. De Lucy ehhez nem érzett magában elég erőt. Azt remélte, hogy Johnék legalább Henry házától, Thomas jogos örökségétől nem fosztották meg a férfit, így Henry egykori házának címére címezte a levelet.
Mély levegőt vett, mert még felidézni a sok szörnyűséget, képtelenséget nehezére esett, hát még papírra vetni őket. De tudta, hogy meg kell tennie, mert más nem fog helyette cselekedni.

Kedves Thomas Henry Jekyll!
Bizonyára nem ismeri a nevemet, ha mégis, személyesen biztosan nem ismer. Lucy Harris vagyok, William Whitford felesége, Mary és Eileen Whitford anyja. De magának ezek a nevek biztosan nem mondanak sokat, hát hadd fedjem fel a mi közös ismerősünk nevét: Dr. Henry Jekyllt. Kérem, ne várja el tőlem, hogy mindenről részletesen beszámoljak, hiszen az édesapja elvesztése még hosszú évek múltán is seb a szívemen. Elég annyit tudnia, hogy közeli jó barátok voltunk. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ismerhettem. Bátor és jószívű ember volt. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az édesanyjáék lefestik Önnek. Henry Jekyll nem egy egyszerű orvos volt, és nem egy rablótámadás végzett vele. Egy kísérleten dolgozott, pontosan nem tudom, hogy mifélén, de elfajult, és a legrosszabb énjét keltette életre... Ez az énje elszabadult és végigsöpört az egész városon. Nem volt senki, aki megállí...