A vér nem válik vízzé (Jekyll és Hyde ff.)-BEFEJEZETT

11.rész

Thomasnak deja vu érzése támadt, ahogy ismét a szakadó esőben rohant végig az utcán egészen Charles házához. Úgy gondolta, hogyha valahol akkor ott biztonságban és nyugalomban el tudja olvasni apja hagyatékát. Az öreg tanár sosem ítélkezett se felette, se más felett, ő mindenben a hideg logikát kereste, és mindennek próbálta megérteni az értelmét. Így hát Thomas úgy vélte, Charles mindent el fog követni, hogy Thomas megismerhesse végre a teljes valóságot. Ha ehhez az kell, hogy letagadja az ottlétét édesanyjáék előtt, vagy egyenesen a szemükbe kell hazudnia érte, Thomas tudta, hogy Charles megteszi.

-No, fiam, bár egy nőhöz járnál ennyit, mint én hozzám!- figyelt fel a kiscsengő hangjára Charles, aki -bár jócskán elmúlt éjjel három is-ugyanabban a karosszékben üldögélt, mint néhány órával ezelőtt.

-Bárcsak jókedvemben zavarhatnám magát ilyen kései órán...- Thomas megint a fogasra tette vizes kalapját és kabátját, ami alatt a padlón hamarosan víztócsa állt. -De ahogy látom, nem éppen legédesebb álmából ébresztettem...

-Tudod, ezek az öreg csontok már napokkal előre megérzik a vihart... és úgy tűnik az eső továbbra sem fog elállni, sőt az erősödő fájdalom azt jelzi, hogy nemcsak egy egyszerű kis esővel van dolgunk. Egy hurrikán fog végigsöpörni Londonon és talán még ember életeket is fog követelni, ha azok éppen az útjában állnak - Charles becsapta a könyv fedelét, amit éppen tanulmányozott. -De gondolom a Te bajod, ami a homlokodra idejekorán ráncokat gyűr, nagyobb mint egy vénember reumája.

Thomas lehuppant a fotelbe, és olyan mély sóhaj közepette dőlt hátra, hogy szinte egész teste beleremegett. Tudta, hogy itt nem kell félnie, hogy valami helytelen dolgot tesz, hogy megszidják csak azért mert tudásszomjat vagy éppen a kíváncsiságát oltani kívánja, itt végre önmaga lehet.

-Beszélj, fiam, mert bár jól ismerlek, a szemed járásából nem találom ki, hogy mi nyomja lelkedet- bíztatta Charles, mire Thomas bólintott.

-Megfordult velem a világ, mióta este itt jártam, drága barátom, mesterem. Édesanyámék mégsem felejtették el a születésnapomat, sőt abban a kiváltságban részesítettek, hogy vad idegenek társaságában ünnepelhettem. Megismerkedtem William Whitforddal, és lányaival, akiket csak névről ismertem eddig. Táncoltam és illedelmesen elbeszélgettem a vendégekkel, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy John és anyám sehol sincsenek. Lehet, hogy itt vétettem, de a maga által már oly jól ismert kíváncsiságom előre hajtott, és a keresésükre indultam. A könyvtárban találtam rájuk, egy bizonyos Lucy Harris, William Whitford feleségének társaságában. -Charles szemében ekkor fény csillant, de rögtön el is aludt.-Az a nő azt mondta, hogy jogom van megismerni az apámat és az életét, és ha anyámék nem teszik meg, hát ő maga fog felvilágosítani. Erre John meggyanúsította, hogy talán Lucy lányai nem is Williamtől, hanem apámtól vannak... Ez persze teljességgel lehetetlen, az idősebbik lánya apám halála után született néhány évvel, de nem is ez a lényeg. John azt mondta, hogy nem akarja, hogy ugyanazon az úton sétáljak a pokolba, mint az apám, a gyógyítás révén... Én eddig abban a hitben éltem, hogy apám rablótámadás áldozata lett? Hát mégsem csak ennyi a története? Apám elkövetett valamit? És vajon jótettet hajtott végre, de ezért az életével fizetett, vagy rosszat, és elnyerte a méltó büntetését? - Thomas kiszáradt torokkal ingatta a fejét.- Még mindig nem tudom elhinni, hogy anyám és John mennyi mindent titkoltak el előlem... -Thomas arcán ekkor a felismerés árnya suhant végig és a hangja ismét elmélyült.- Vagy tán maga is titkol előlem valamit, Charles? Maga is ellenem játszik, miközben azt mutatja, hogy egy csapatban vagyunk?

-Ne hagyd, hogy a kételyeid irányítsanak Téged, Thomas. - rázta meg a fejét Charles, és összekulcsolta a kezeit az ölében. -Sosem adtam okot arra, hogy ne bízz meg bennem. Velem minden gondodat megosztottad, amióta csak ismerjük egymást, és soha senkinek nem jutottak a fülébe a titkaid. Támogattalak az álmaidban, holott pontosan tudtam, hogy édesanyádék ezt rossz szemmel nézik. Megtehettem volna, hogy eleget teszük a kérésüknek, és csak azt tanítom meg, amit feltétlenül tudnod kell ahhoz, hogy művelt ember legyél. De nem, én megláttam benned a vágyat, azt a ragyogó elmét, amit akkoriban apádban is láttam, és innentől kezdve édesanyádék tudta nélkül a szárnyaim alá vettelek. Sosem tagadtam meg tőled a tanítást, és most is melletted állok. Lehet, hogy ugyanazon az úton indultatok el apáddal, de ez még korántsem jelenti azt, hogy ugyanoda vezet a Te utad, mint az övé.

-Szóval akkor nem tudsz semmit a haláláról? - firtatta tovább Thomas, de a hangja és a tekintete is kevésbé volt vádló.

-Nem, csak annyit, amennyit mindenki más. Viszont, talán tudok neked segíteni...- mondta, és lassan, óvatosan állt fel, majd odacsoszogott az egyik könyvesszekrényhez. Sokáig kutakodott, míg előhúzott egy vastag könyvet, felnyitotta a fedelét, és egy kulcsot vett ki belőle, aminek a helyét kivágták a lapokból, hogy pontosan beleilljen.

Thomas érdeklődve figyelte, ahogy az öreg odamegy hozzá, és a kezét felemelve, a férfi tenyerébe rejti a kulcsot.

-Ez minek a kulcsa?- kérdezte Thomas.

-Édesapád házáé. Mikor elhunyt, John áron alul adta el egy embernek, akitől én viszont áron felül vettem meg. Nem hagyhattam, hogy más éljen ott, míg a jogos örököse fel nem nő, és el nem foglalja az ott őt megillető helyét.

-Honnan volt magának annyi pénze?- csodálkozott Thomas, hiszen Charles -bár sokak által tisztelt és megbecsült tanár volt, nem vetette fel a pénz.

-Egy régi diákom vette meg, aki azóta jó hírű orvos lett. Amikor megtudta, hogy én is arra a házra "licitáltam", rögtön nekem ajándékozta hálája jeléül, és semmit sem fogadott el érte. Így ez most már a Tiéd. Ha valóban a gyógyítás a Te utad, az, hogy apád nyomdokaiba lépj, nemhogy anyád vagy John, de egy hadsereg sem állíthat meg Téged. Minden tudásod megvan, ami ahhoz kell, hogy befejezd, amit apád elkezdett. A könyvben, itt...- mutatott Thomas homlokára - és itt...- érintette meg a fiú mellkasát Charles.

Thomas arca felragyogott, felugrott a helyéről, és nyomban átölelte öreg segítőjét.

-Köszönöm, ígérem, méltó leszek apám emlékéhez...- hálálkodott, majd a kabátját a karjára kapva, kalapját a fejébe nyomva szaladt ki az esőbe.