A vér nem válik vízzé (Jekyll és Hyde ff.)-BEFEJEZETT

32. rész

A két nap múlva esedékes temetésre természetesen Thomas, Emma és John is hivatalosak voltak. Thomas legutóbbi átváltozásáról Emma egy szót sem szólt se a férfi előtt, se John előtt, bár az aggodalom lassan teljesen felemésztette a szívét. A fiát ismerte, tudta, hogy sosem bántaná őt, ám azt nem tudta, hogy az ő Hyde-ja, milyen messze képes elmenni. Edward Hyde majdnem odáig elment, ahonnan Emmának már nem lett volna visszaút.

Thomas el sem akart menni a temetésre, de nem akarta magára hagyni Eileent, és pláne nem akarta Johnnak megadni azt az örömöt, hogy otthon marad. Pedig a férfi nagyon igyekezett őt meggyőzni ennek helyességéről.

-Thomas, Te is tudod, hogy ha eljössz a temetésre, mindenki meg fogja tudni, miféle szörnyeteg lakozik benned. Nem leszel képes megfékezni Hyde-ot. Apád se volt képes erre. Azt akarod, hogy Eileen a nővére temetésén ébredjen rá, hogy miféle vadállatba is szeretett bele? Netalán az ő sírját is meg akarod ásni? Maradj szépen itthon, jobb a békesség - győzködte még aznap is John egy gúnyos vigyorral az arcán, de Thomas látta, ahogy édesanyja megrázza a fejét. Emma azt akarta, hogy ott legyen a temetésen, ő bízott benne, hogy meg tudja fékezni Hyde-ot.

De Emma tévedett. És Johnnak lett igaza.

Thomas a temetés alatt egy tapodtat sem mozdult Eileen mellől, pedig rettegett, hogy Hyde mikor fog újra előjönni. De Eileen olyan kétségbeesetten kapaszkodott belé, hogy még ha akart volna, se tudott volna elszabadulni tőle. Eileen-nek szüksége volt rá, és ezt Thomas olyan erősen érezte a szívében, hogy remélte: ez a szerelem elég lesz ahhoz, hogy Hyde-ot féken tartsa.

-Miért történik ez velünk?-kérdezte Eileen, kizökkentve Thomast a gondolataiból. A lány a fejét a férfi mellkasába fúrta, és könnyeivel áztatta a kabátját. -Először anyám, most Mary... Mit tettünk, hogy ezt érdemeljük? Szegény apámnak az a tiszta szíve most biztosan meghasad...- nézett Eileen az összetört Williamre, akihez éppen John lépett oda.

-Őszinte részvétem, William... Micsoda szörnyűség, alig két hét alatt elveszíteni a feleségedet és a lányodat...

-Még ha csak elvesztettem volna őket...- sóhajtott fel William, és megszorította John kezét.- De mindkettőjük valaki alattomos módon meggyilkolta.

-Egyet se félj...- John arca együttérző arckifejezést öltött, és megveregette a férfi kezét. Emma mellette nem is tudott William szemébe nézni, a gyomra valósággal bukfenceket vetett ettől a képmutatástól.- Meg fogjuk találni a gyilkosukat, és kegyetlenül meg fog fizetni a tetteiért..

John tekintete találkozott a William háta mögött Thomasszal, akinek ökölbe szorultak a kezei maga mellett. A férfi idegesen lehunyta a szemeit, mert érezte, hogy a már jól ismert jeges-forróság elönti a testét, és lassan elveszti a teste felett az uralmat.

-Ne most... Istenem... Miért most...-suttogta Thomas erőtlenül, mire Eileen felemelte a fejét a mellkasáról, és aggodalmas pillantással illette szerelmét.

-Thomas, jól vagy? Mi történik veled?- kérdezte.

De ekkor már nem Thomashoz beszélt. A férfi tekintetéből minden értelem és józanság kiveszett, szemei vérszomjasan csillogtak. Elengedte Eileent, és John elé lépett.

-John maga az irgalom és az együttérzés mintapéldája lehetne... Emeljünk magának szobrot, mit szól hozzá?  -sziszegte, és ijesztő árnyként tornyosult a férfi felé.

-Mr. Jekyll, maga mégis miről beszél?- lépett mellé William, de Hyde egy könnyed mozdulattal a háta mögé taszította az idős férfit.

-Magának ehhez semmi köze. Ne keresse magának ott a bajt, ahol nincs - morogta, de eközben bosszúszomjas tekintetét végig Johnon tartotta.