The Hunter

16

Csak addig értem a mesélésben, hogy Exael visszatért egy hét után, azaz, nem mondtam el még AZT. Persze ők már tudják, hogy megtörtént, hisz a kinézetem elárulja, de azt nem tudják, hogy hogy, és nem is szeretném elmondani mindenkinek. Csak Oscának, Agelos és esetleg Rachelnek, de nekik is csak akkor ha nagyon muszáj.

Mikor közelebb értünk a kastélyhoz, és már alig volt 200 méter a kapuig valami erősen áthullámzott a testemen. Mintha valami átment volna rajtam. Mivel összerezzentem a hírtelen jött érzésre Osca azonnal jobban magához húzott. 

- Ez egy védőpajzs. Hogy ne történjen meg újból az, ami legutóbb. Így már teljes mértékben biztonságban vagy. 

Én csak bólintottam egyet és vártam, hogy letegyen a peremen, de ehelyett elkezdett felfele repülni, alattunk a többiek bementek a nagykapun. 

- Osca a bejárat ott van... - mondtam miközben lenéztem, amit hamar megbántam. Inkább vissza forditottam a fejem és elkezdtem Osca arcára figyelni, amin most egy apró mosoly ült.

- Eléggé zsúfolt a tér benn, így jobbnak láttam, hogy a teraszon menjünk be, hogy te minél hamarább tudjál pihenni. 

A szívem hevesebben kezdett verni, mikor rájöttem, hogy miattam képes ekkora szélben, és nyomásban felfele repülni, csak azért, hogy nyerjen nekem pár percet. Az arcomra akaratom ellenére mosoly szökött, amit az angyal egyből észre is vett. Lenézett rám, majd egy gyors mosoly után vissza is nézett, hogy nehogy nekirepüljön valaminek. 

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy kezeim között foghatlak... aznap este... - itt megakadt a hangja, majd nemlegesen megrázta a fejét, de csak épp hogy láttam. Nagy levegőt véve sóhajtva folytatta. - Azt hittem akkor látlak utoljára.... Nem kellett volna hogy ez megtörténjen!

- Kérlek ne ostromold magad emiatt! Nem te vagy a hibát, és amúgy is vége van. Itt vagyok! És ígérem, hogy soha nem lesz többet ilyen. 

Mivel felértünk a teraszra lerakott és kinyitotta nekem a teraszajtót, majd előre engedett. Fellélegezve léptem be a fehér szobába. Osca hamar becsukta maga után az ajtót, majd mögém lépett. 

- Nyugodtan fürödj le, addigra hoznak ételt. 

Éreztem, hogy a lehelete a nyakamat cirógatja. Mosolyogva megforudultam, majd felnéztem a nálam 15-20 centivel magasabb angyalra. A szívem boldogan vert, és bensőmet betöltötte valami új, bizsergő érzés, hogy nem a kegyetlen fekete árny áll előttem, hanem a kedves és törődő napfény. 

- Köszönöm. Mindent. Sosem fogom tudni meghálálni...

A mondatom másik felét már örökre elkellett hogy engedjem, mivel az angyal azonnal megragadta a vállamat, persze egyáltalán nem fájt, majd lentebb hajolva a szemembe nézett. 

- Nekem már akkor megháláltad, mikor vissza jöttél hozzám.

A fura érzés a bensőmben felerősödött, és éreztem, hogy a vérem az arcomba szökik. Osca gyengéden átkarolt, majd magához húzva megölelt.

Már nem is tudom mikor értek hozzám olyan gyengéden valaha is mint ma Osca.  Az ölelésünket én szakítottam meg, mivel éreztem, hogy mindjárt szétrobbanok mivel a vérem olyan sebesen száguldott az ereimben, mintha valami versenyen lenne. 

- Én akkor most... megyek és... rendbe szedem magam.

Az angyal csak bólintott én pedig olyan gyorsan mentem be a fürdőbe ahogy csak tudtam. Mikor becsuktam az ajtót és a hátamat nekidöntöttem oldalra néztem és megláttam a tükörképemet. Pirosabb már nem is lehetnék! Jajj!