The Hunter

15

Az adrinalintól, és a félelemtől remegő kezekkel emeltem le a nyerget a fa cölöpről, amire akasztva volt, majd a szekrényhez lépve kivettem egy kantárt, egy izzasztót és egy fekete nyeregalátétet.

Vissza mentem a ló boxába és a földre ejtettem a nyerget, csak a kantárt fogtam, amivel odamentem a türelmesen várakozó lóhoz, majd elkezdtem felszerelni.

Kb minden fél percben hátra néztem a bejáratra és a mellette lévő ablakra, de sehol senki sem volt. Biztos azt hitték, hogy egyáltalán nem jutok még idáig sem, de benézték!

Jajj csak el ne szóljam magam!

Erre már gyorsabban kezdtem nyergelni, majd mikor készen voltam megfogtam a kantár szárát és kivezettem a lovat a boxból. Patkói csak úgy csattantak a fa padlón, a csendbe olyan hangosnak tűntek, mintha kilóméterekkel arrább is lehetne hallani. Behúzott nyakkal álltam meg és hallgatóztam. Mivel még mindig csend volt, így kilestem az ajtón. Egyedül voltam.

Kisurrantam a pajtakapun, magam után húzva utazótársamat, majd mikor ő is kiért becsuktam a kaput, nehogy nyomot hagyjak.

Sietősen a fák és bokrok felé vezettem a pegasust, aki szerencsére nagyon is igyekezett utánam.

Mikor újból megcsapta a fülemet a beszélgetés, addigra már a fák között voltam és épp bedugtam a lábamat a kengyelbe. Fájó végtagokkal nagyon nehezen tudtam felszállni, de mintha a ló tudta volna, a lábam alá tette erős szárnyait és felsegített.

Mikor már biztosan ültem a nyeregben megsimogattam, majd halkan elkezdtem menni egy kitaposott ösvény mellett, de nem mentem rá, nehogy észrevegyenek.

Már a vár tetejét láttam csak, mikor vágtatni kezdtem és rátértem az ösvényre. Sajnos itt még a fák miatt nem tudtam felszállni, de egy elágazásnál letértem egy szélesebb útra, ahonnan már egyből a magasba repültünk. Az adrenalin hatására még a tériszonyom is elmúlt, és már csak egy cél lebegett a szemem előtt: Meg kell találjam az angyalok kastélyát.

Olyan gyorsan suhantunk el a fák felett, hogy én egy fojtába kellett fogjam a csuklyámat nehogy leesen, mivel vörös hajam céltábla lett volna ebben a sötétben.

Lassan a fákat felváltották a hegyek, amik miatt sokkal feljebb kellett repüljek mint ahogy terveztem, de nem tehettem mást. Igyekeztem nem lenézni és olyan görcsösen fogtam a kantárt, hogy belefehéredett a kezem.

Mikor biztos voltam benne, hogy nem követnek egy kicsit lenyugodtam. Vissza vettem a tempóból, majd mikor végre átértünk a hegyeken leszálltam az egyik, délen fekvő folyóhoz pihenni, mivel nem akartam, hogy a lovam meghaljon a nagy hajszolásban.

Mikor patái elérték a földet felsóhajtottam, majd azonnal leszöktem a hátáról és a folyóhoz vezettem, amiből egyből inni kezdtett. Körülnéztem még egyszer a biztonság kedvéért, majd én is lehajoltam és ittam a friss vízből. Már kimondottan nagyon szomjas voltam, kár hogy nem hoztam magammal kulacsot.

A lovam az ivásból áttért legelésre, és hagytam, legalább egy negyed órát pihenjen. Közben a felkelő napot néztem, amely narancssárgára, és rózsaszínüre festette az eddig fekete égboltot.

A hasam hangos korgása szakított félbe a bámészkodásból. Mivel közvetlenül mellettünk volt az erdő a lovamat magára hagyva mentem a bokrok közé valami ehetőt keresni. Szerencsém volt, mivel elég sok szedret és áfonyát találtam, amikkel enyhítettem étvágyamat és megtömhettem a zsebeimet. Ezek még később jók lesznek, ha nem fognak összenyomódni.

Mikor már a közelemben egy bogyó sem volt vissza mentem a vígan legelő lovamhoz.

- Ideje indulni! Hamarosan rájönnek, hogy elmentem, nem akarom, hogy megtaláljanak!

A lovam csak horkantott, és már szét is tárta repülésre kész szárnyait.

Mivel már nem fájtak annyira a lábaim és a kezeim könnyedén felpattantam a nyeregbe és már ismét a magasban voltam.

Végre körül tudtam néztni. Alattunk a folyó kacskaringózott kiásott medrében, előttünk pedig a nagy puszta.

A szemem sarkából észrevettem az erdőt, ami pár hónapja még az otthonomnak neveztem, de most már semmi nem kötött oda. Az ottani "családom" már el is felejtett, és élik a mindennapjaikat nélkülem. Cserben hagytak. Mindenki. És még ők nevezik magukat családnak?

Szerencsére figyeltem, hogy Osca merre repült velem, így tudtam merre kell menjek.

--O--

Az ég már kéken virított felettem, mikor végre megpillantottam az angyalok kastélyának tetejét. A szívem hevesebben kezdett verni, mihelyt arra gondoltam, hogy hamarosan láthatom őket.

Le se néztem, hogy mi van alattam, csak akkor mikor egy aranyozott nyíl el nem suhant a fejem előtt alig 15 centivel.

Lovam ijedten torpant meg, majd azonnal kétlábra állt, én pedig sikítve kaptam a sörénye után, de már késő volt. A lábam kicsúszott a kengyelből én pedig zuhanni kezdtem. Köpenyem alól kiszabadultak a tincseim és össze vissza csapkodva meredtek az égbe, miközben egy-kettő nekicsapódott az arcomnak.

Erősen összeszorítottam a szememet, és a torkomban dobogó szívvel nyugtáztam, hogy megfogok halni.

Már vártam mikor éri el a testem a földet, ám ahelyett két kar ragadott meg pont pár méterre a föld felett. Testemet hatalmas erőhullám futotta végig. Hasonló volt ahhoz, amit akkor éreztem, mikor Exael megérintett, de ez sokkal erősebb volt.

A szemeim kipattantak és zihálva néztem ki kapott ki. Osca meglepett arca nézett le rám, belőlem pedig kitört a zokogás. Remegve kaptam a nyakához és átkulcsolva megöleltem. Olyan szorosan amennyire csak tudtam. Az angyal a döbbenettől leszállt a földre és hevesen kezdett emelkedni a mellkasa.

- F...Freya? - hangja nyúzott volt, mély és bizonytalan.

Én csak heves bólogatásba kezdtem, mert a sírástól szólalni sem mertem. Mellénk lépett még egy ismerős arc, Agelos. Én szipogva elemeltem az arcomat az angyal mellkasából majd felnéztem az előttem tornyosuló két angyalra. Mindketten döbbenten néztek rám. Hiába, hogy 10 centivel magasabb voltam, még így is épphogy az állukig értem.

Hírtelen azt se tudtam mit kérdezzek előbb: Mi volt ez az érzés? Mit keresnek itt? Vagy csak simán megint a nyakába kapaszkodjak, miközben elmondjak sokszor egymás után, hogy mennyire hiányoztak. Végül Osca támadott le kérdésekkel.

- Istenem mi történt veled? Jól vagy? Annyira aggódtam miattad! Mindenhol kerestünk! Azt hittem örökre elvesztettelek! Sajnálom Freya! Én.. én annyira sajnálom!

Az angyal ismét erős karjai közé húzott.

- Nem a te hibád... - suttogtam miután kezeimet a hátára simítottam. Az angyalból egy nagy szaggatott sóhaj tört ki, majd éreztem, hogy egyre jobban remeg. Hamarosan halk szipogások ütötték meg a fülemet.

Sírt.

Nyugtatni kezdtem, majd az unszolásukra minden nagy vonalakban elmeséltem, miközben Osca, könnytől áztatott arccal felemelt és a kastély felé kezdett repülni, nem sokkal mögötte Agelossal és még pár angyallal, akik a háttérbe húzódtak.