The Hunter

19.

Gyorsan szedtem a lábamat és keresni kezdtem egy olyan angyalt, aki eltud vinni a lakosztály szintjére.  Ép egy fiatal, vörös hajú angyal srác ment a peremhez előttem, mikor odaléptem hozzá. Kérdőn de kedvesen fordult hozzám.

- Elnézést, fel tudsz vinni a II. Emeleti szárnyra? - kérdeztem zavartan, még szerencse hogy itt fentről számolják az emeleteket, rangsor szerint mert hanem nem tudták megszámolni hány emelet van. 15 biztos van.

- Persze, úgy is arra felé tartottam. Szabad? - kérdezte a csípőmre biccentve. Bólintottam. Az angyal pillanatokon belül felkapott és elkezdett felemelkedni velem.

A szemem sarkából láttam Oscát, aki akkor ért a folyosó azon részére ahol voltam, de egy katona megállította. Zavartan nézett rám, majd minden figyelmét a katonának szentelte. Én csak elfordultak az ellenkező irányba, és vártam, hogy végre felérjünk. Egy perc múlva már a lakosztályunk előtt álltam de nem nyitottam be. Csak néztem a nagy fehér ajtót. Sóhajtva fordultam el és elindultam bal felé, hogy három ajtóval arrébb bekopogjak. Türelmesen vártam, majd hamarosan Rachel feje bukkant fel az ajtórésből.

- Oh! Szia Freya. Gyere be, minden rendben?

Biztos látta az arcomon az aggodalmat, így csak nemlegesen megráztam a fejem. A lány arcáról lehervadt a mosoly, majd gyorsan betessékelt a nappaliba. Leültetett az egyik fotelbe, majd mondta hogy maradjak ott mert hoz teát.

Míg vártam körül néztem. Majdnem ugyan olyan volt a lakosztály, csak kevesebb arany dekoráció volt, mint nálunk. Ez biztos ez is a rangsort akarja kimutatni.

Rachel viszonylag hamar vissza jött hozzám két csésze meleg teával. Elvettem tőle az egyiket és megköszöntem, majd belevágtam a mesélésbe. Fél órán keresztül ömlöttek belőlem a szavak. Csak mondtam és mondtam. Megállás nélkül. Mindent elmondtam neki. Szegény azt se tudta mire figyeljen. Nem szólt bele de láttam az arcán az érzelmek egyvelegét. Volt hogy szomorúan meredt maga elé, máskor meglepetten a szája elé tette a kezét, de olyan is volt ahol dühösen nézett rám, vagy épp könnyes szemekkel vette le rólam a tekintetét. Kifulladva dőltem hátra a kényelmes kanapén, mikor befejeztem a folytonos beszédet. A teám már kihűlt és még inni sem ittam belőle, de most egyszerre ittam meg a bögre kihűlt teát mert kiszáradt a torkom.

- Ez.... Én nem tudom mit mondjak, ne haragudj. El sem hiszem hogy képes volt ezt tenni... még Lucifer se vetemedett volna eddig. Sőt. Ő tiszteli a nőket. De ez...

- Nem hibáztatlak hogy így reagálsz. Sőt megértem. Én se tudnék mit mondani.....

Csendben ültünk egy ideig, majd hirtelen Rachel felkapta a fejét és rám nézett. Én csak kérdőn felhúztam a szemöldököm.

- Most akkor mi van köztetek? - kérdezte egy kis hezitálás után.

- Kivel? Oscával?

Rachel csak bólintott.

- Hát... össze vesztünk.

- Ez most komoly? Miért?

- Csak most mondta el, hogy hamarosan harcolni megy! Jó hogy nem harcba menet közli, hogy "bocs de harcolnom kell"!!! - mondtam és fújtattva keresztbe tettem a kezem a mellkasom előtt. Külső szemlélőként egy nagyra nőtt 5 évest láttam volna magam helyett de most ez nem nagyon érdekelt. Rachel elmosolyodott.

- Freya kérlek ezt jól jegyezd meg: mindent a TE érdekedben tesz.

Én csak bólintottam. Igaza van. Én hülye!  Nem akart felzaklatni! Úgy volt vele ezek a napok elégé felkavartak s jó lenne ha lenyugodnék. És én csak úgy ott hagytam! Még el sem tudott köszönni! Jó ez így úgy hangzik mintha örökre elmenne, de nagyon nagyon remélem hogy nem! Felpattantam a helyemről és letettem a poharat a kis asztalra ami előttem volt.

- Annyira hülye vagyok! - csak ennyit mondtam és már futottam is a lakosztályunkba.

Kicsaptam az ajtót és körülnéztem. Még mindig sehol senki.

- Osca! Itt vagy?- csend. Sóhajtva mentem ki a folyósóra, és miután becsuktam az ajtót megint rohanni kezdtem. Futottam egészen addig amíg találkoztam egy angyal lánnyal. Kérdőn nézett rám, miután a nagy loholásban megálltam előtte.

- Szia. Bocs. - lihegtem és nagy levegőt véve felegyenesedtem. Hol van ilyenkor a nagy tömeg??? - Hol vannak a többiek? Esetleg nem láttad Oscát?

- Az angyalok Osca vezetésével harcba szálltak. Már vagy 10 perce hogy elmentek. Nem tudtad?

- Mi? Nem! Hova mentek?

- Nem tudom. Bizonyára a pokolba.

A lábaim remegni kezdtek. A... pokolba?

- Ó ne! Ne ne ne... - remegve a kezemet áthúztam dús hajamon. A lány ijedten fogta meg a vállam.

- Nagyon elsápadtál! Gyere ülj le!

Pár lépést hátráltam, majd az egyik padra ültem.

- Hozok egy kis vizet! - már indulni akart az angyal mikor megállítottam.

- Ne. Nem kell, csak... vissza megyek a szobába. Köszönöm a segítséget.

Feltápázkodtam a padról, majd kínkeserves lassúsággal mentem vissza a lakosztályig, ahol aztán befeküdtem az ágyba és a takaró alá bújva kizártam a világot.

Utálom magam! Hogy lehetek ekkora szemét? És ha nem jön vissza? Ha nem látom soha többet? A gondolattól a hideg futkosott a gerincemen.

Nem! Nem adhatom fel! Osca erős! Megtudja védeni magát! Haza jön mert haza kell jönnie! Muszály lássam legalább még egyszer hogy mindenért bocsánatot kérjek.