The Hunter

22

Reggel hajnalban keltem, mivel ma volt az első edzésem Ezékiellel. Álmosan vettem elő egy fekete nadrágot és egy piros inget. Nem mentem fürödni, mivel edzés után úgyis izzadt leszek. Mivel Osca aludt így gyorsan, a szekrény előtt átöltöztem, és el pakoltam magam után. Nem nagyon akartam enni, hisz még korán van, plusz hányni sem terveztem ma. A hajamat copfba kötöttem, hogy ne zavarjon, majd egy rövid levelet írtam, amin az áll "Elmentem edzeni."

Letettem a papírt az éjjeli szekrényre és már ki is mentem az ajtón. Mivel hajnal volt, így alig akadt az utamba egy angyal. Kezdtem pánikolni, mivel még 5 perc van egészig, én pedig nem tudok lemenni. Miért nincsenek lépcsők az emberek számára? Hmm ez nem is olyan rossz ötlet. Talán beszélni fogok Oscával hátha tud intézkedni

Szerencsémre egy idősebb angyal repült ki a lakosztályából, és mikor látta, hogy a peremen állok odajött hozzám és segített lemenni.

Futva mentem a folyósón végig, és gyorsan nyitottam be a terembe, ahol már mindenki ott volt. 30 másik tanonc angyallal fogok edzeni. Ezékiel semmit mondó arccal lépett hozzám.

- Te aztán pontos vagy. Kerek 5 óra. Szerencséd van, nem szeretem ha késnek.

- Ha lenne lépcső, akkor lehet hamarább lejutnák.

- Azt kétlem. 12 emelet nem kevés. De legalább meglenne a bemelegítésed. Na gyerünk mindenki a helyére! Kettesével legyetek! - a hangja vízhangzott a terembe és összerezzentem, a hírtelen hangváltástól. - Nézzük mit tudsz Freya.

Meghökkentem, mikor Ezékiel szembe fordult velem és nem osztott be más mellé.

- Tán nem megijedtél? - provokál. Utálom ha provokálnak! És nem. Nem félek!

Mérgesen ütöttem egyet a hasalja felé, mivel az arcát védte, de ő hátrébb lépett és kivédte, majd megragadta a csuklómat.

- Lassú! Ha ilyen ütemben harcolsz meghalsz! Mégis milyen katona voltál?

Na ez kihúzta nálam a gyufát. Elködösült aggyal, mérgesen rontottam az angyalra, kicsavartam a kezem a szorításából, és torkon vágtam mire az angyal hörögve megtántorodott, majd pillanatokkal később vissza támadott. Kirúgta a lábaimat alólam, így egy nagyot estem és bevertem a fejem. Egy pillanatra elhomályosult a látásom, de szerencsére időben reagálni tudtam a következő támadásra, és eltudtam gurulni oldalra, így Ezékiel mellém térdelt és nem rám. Az alkalmat kihasználva megragadtam a szárnyát és átfordultam a háta mögé, majd egy határozott mozdulatra összefogtam a szárnyait, hogy ne tudjon repülni, és teljesen lenyomtam a földre.

- Halott vagy.

- Pf, ezt a technikádat miért nem tudtad alkalmazni aznap este?

- Ne provokáljon vagy esküszöm... - még mielőtt rosszat mondtam volna elengedtem az angyalt és leszálltam róla. Ezékiel csak mosolyogva tápászkodott fel.

- Tudod, a harag nem mindig rossz, csak tudni kell használni. - én csak értetlenül összehúztam a szemöldökömet, és leültem egy, a terem szélén található padra, hogy megvárjam, amíg Ezékiel megnézi a többieket.

Unottan néztem végig, amíg a többiek megmutassák Ezékielnek a gyakorlatot, míg ő kioktassa őket. Próbáltam arra figyelni, hogy miket mond, hogy majd feltudjam használni. Észre sem vettem, hogy Osca bejött a terembe, csak akkor mikor leült mellém, viszont akkor a szívbajt hozta rám.

- Jézusom Osca! Azt akarod, hogy itt menten szívbajt kapjak? Egyáltalán hogy kerülsz ide? Még nem tudsz repülni, és pihenned kell!

- Neked is jó reggelt Freya. Agelos hozott le, mivel megkértem rá, és nem lesz semmi bajom egy kis sétától, ha nem erőltetem a szárnyaimat. És ahogy látod nem repülök.

- Miért jöttél ide, ahelyett, hogy a szobába aludnál?

- Csak nem hitted, hogy kihagyom az első edzésed? Természetesen kíváncsi voltam hogy megy, de ahogy látom kispadra kerültél.

- Ez nem igaz! Lenyomtam Ezékielt, és most egy kicsit a többiekkel foglalkozik.

- Lenyomtad? Valóban? Használta a szárnyát?

- ... nem de ez nem számít! Közelharcban legyőztem!

- De nagyon is számít Freya, mivel a démonok nem fognak közelharcba keveredni veled, a szárnyukat fogják használni.

- A démonok lenéznek engem és nem számítanak rá, hogy tudok harcolni. Eddig mindig közelharcot alkalmaztak.

- Az lehet, de most, hogy Exael elhíresztelte ki vagy már nem biztos, hogy annyira alábecsülnek majd.

Elgondolkodtam. Igaza lehet.

- Megoldjuk...

- Na, vége van a pihinek itt nincs idő ezekre, gyerünk folytassuk az edzést! - Ezékiel hangjára elfordultam Oscatól, és azonnal felálltam. Osca is felállt, majd biccentett Ezékielnek.

- Akkor majd a szobába találkozunk. - Én csak bólintottam, és már mentem is az eredeti helyünkre, hogy folytassam az edzést. Osca még váltott pár szót Ezékiellel, és már ment is el. Az angyal a kezeit összesúrolva jött oda hozzám.

- Most nem fogom hagyni, hogy nyerj. Rendesen meg foglak izzasztani, csak hogy tudd. - Ezékiel azt hitte ezzel megijeszt, de én csak elmosolyodtam.

- Akkor lássunk hozzá!

—O—

Fáradtan nyitottam be a szobánkba, minden porcikám fájt. Ezékiel tényleg nem viccelt, mikor azt mondta megfog izzasztani. Osca a kanapén ülve olvasott, és nem nézett fel egy pillanatra sem, mégis tudta, hogy én jöttem be.

- Látom Ezékiel nem kegyelmezett neked. - fordított egyet a könyvében, amit épp olvasott, majd folytatta - Hogy ment?

- Először is, te tehetsz róla, hogy már az első edzésen ennyire magasra tette a lécet, és ezt ne tagadd! Tudom, hogy ezt mondtad neki, mikor bent voltál a teremben. Másodszor pedig nem annyira rosszul. Öt támadásból kettőt nyertem, egyet pedig majdnem. Ezékiel szerint ez remek eredmény egy emberhez képest. - ki akartam magam húzni, mutatván milyen büszke vagyok magamra, de jelenleg annyi erőm volt csak, hogy halkan fel jajjdulva a szekrényhez araszoljak és kivegyek belőle egy ruhát. Lépteket hallottam mögöttem, de nem fordultam meg. Egy kéz óvatosan simult a derekamra, a másik pedig a felkaromra.

- Jól vagy? - Osca hangja a megszokottnál is lágyabb volt és halk. Lehelete csiklandozta a bőröm, amitől én azonnal libabőrös lettem. Próbáltam összeszedettnek, nyugottnak tűnni és nem elvörösödni abban a pillanatban, amikor egy kicsit is közelebb van hozzám, de ilyenkor mindig megnehezíti a dolgomat.

- Persze, csak elfáradtam. De majd megszokom, csak vissza kell rázódjak. - Osca jobban magához szorított és a fülemhez hajolt.

- Büszke vagyok rád, Freya. - éreztem, hogy ajka hozzáér a fülkagylómhoz ahogy suttog, amitől elvesztettem az irányítást az érzelmeim felett és vérvörös fejjel, egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt. Ha nem hagyja ezt abba én elájulok!

Még adott egy apró puszit az arcomra, majd elengedett és visszament olvasni. Én amilyen gyorsan csak tudtam elvettem azt ami nekem kellett még, és besiettem a fürdőszobába, ügyelve arra, hogy lehetőleg ne lássa a férfi a piros fejemet. Mikor becsuktam magam után az ajtót, aminek neki dőltem megláttam a tükörben egy pirosfejű, mosolygó Freyát, akit talán életemben most először látok és 180 fokban ellenkezik azzal a Freyával, aki voltam pár nappal ezelőtt.

Azt a mosolyt az arcomról semmi sem moshatta le, végig amíg tusoltam vigyorogtam, mint a vadalma és folyamatosan hálát adva annak, hogy ismét itt lehetek, és hogy itt van nekem Osca.

Hú, mit is mondjak? Sajnos már nagyon rég nem folytattam ezt a történetet, aminek megvan az oka is. Nem valami felkapott, amit nem értek, hisz ez a történet az egyik kedvencem és büszke is vagyok rá. Egy pár napja vissza olvastam ( sokadszorra) és rájöttem, hogy ez a történet nem érdemel olyan rút sorsot, hogy ne legyen befejezve és elkallódjon a semmibe, mert szerintem ez azért annál sokkal jobb is lehet. A karakterek is nagyon a szívemhez nőttek (Exael persze nem) és rám jött az írhatnék, így ismét nekiálltam jó pár hónap kihagyás után. Remélhetőleg hamarosan többen is olvasni fogják, és legalább egy embernek annyira a szívéhez fog nőni amennyire nekem, mert az adna nekem igazán erőt a történet folytatásához.