Igen (Befejezett)

6.rész

Egy....egy..ARCNÉLKÜLII. ÁÁÁÁÁÁ!!!!

Gyorsan visszahúzódtam a konyhába. A tűzhely mellett lévő késtartóból kirántottam a legnagyobb kést és leültem a kuka mellé. A világon a legkisebb konyhánk van így a menekülésre szinte semmi esélyem sincsen. Hallottam, ahogy egyre közelebb lépnek. Ugyanis legalább kettő sétálgat a lakásban. Hát persze, hogy akkor kell jönniük, amikor Ábel már elment. Még azt sem tudom, hogy hogyan védjem meg magam ellenük. Hirtelen még gondolkodni is elfelejtettem. Mivel eddig nem volt rá példa, hogy nekem harcolnom kell valakivel. Na jó az Emmával való harcokat nem számoltam bele. De azon kívül tényleg nem kellett mással harcolnom. A gondolatmenetemet egy hatalmas csattanás zökkentette ki. Az egyik szörny felborította az éjjeliszekrényt és hatalmasat csattant apuké szobájában. Én még jobban elkezdtem izgulni és még jobban elkezdet remegni és izzadni a kezem. A mellkasom egyre jobban szúrt és izzadtam a félelemtől. Hallottam, hogy az egyik szörny egyre közelebb jön a konyhába. A tűzhelytől nem teljesen láttam ki, majd megjelent egy hatalmas és hosszú kéz az ajtóban. Ahogy egyre jobban jött előre megláttam az egész lényt és életemben nem féltem annyira, mint most. Nem tudtam, hogy lát-e engem, de az biztos volt, hogy nem sikítok. Az arcnélküli lény nagyon magas volt. Két méteres, ha nem nagyobb, hosszú csontos fehér színű testével keresett. Engem keresett. A lámpa fel volt kapcsolva, de nem vett észre, hogy a tűzhely és a kuka mellett ülök késsel a kezemben. Nem tudtam, mikor támadjak. Igazából nem akartam támadni, de muszáj, ha el akarok menekülni onnan. Csöndben felálltam a sarokból és amekkora erővel csak tudtam a háta közepébe szúrtam a kést. Gondoltam inkább oda szúrok, mert az összes ilyen szörnyet vagy háta, vagy a fején kell eltalálni ahhoz, hogy meghaljon. Mint, ahogy Ábel mondta délelőtt. De nem jártam sikerrel. Lassan a hosszú fehér karját a késhez emelte és egy pillanat alatt kitépte hátából. A vére lecsöppent a földre és hirtelen megfordult. Én arra a látványra nem álltam készen, ami akkor fogadott. Face to face voltam az arc nélküli szörnnyel és az arca helyén nem volt semmi. Mi meglepő módon. Még a helye sem volt meg a szemének vagy a szájának. Egy sima burok volt a fején. Nagyon féltem. Még jobban elkezdtem remegni és nem tudtam levenni a szememet arról az izéről. Levegőt sem tudtam venni, szinte megbénított a látványa. Pillanatok alatt elkapott és egy kezével leszorított a földre. Az arcomhoz hajolt és éreztem, ahogy a bőrén keresztül veszi a levegőt. Az arcomba szuszogott éreztem, ahogy az erőm elhagyja a testemet és vártam a halált, most biztos meghalok. De egy váratlan dolog történt. A szörnyeteg felkapta a fejét és az ajtóhoz nézett. Én is követtem a tekintetemmel a tekintetét. De nem láttam senkit. A szörny nem így gondolta. Elengedett én pedig egy pillanat alatt a konyhapulthoz húzódtam. Lassan elindult az ajtó felé. Lassan lépett hosszú, csontos lábával. Megált a folyosón. Gondoltam most vagy soha nem fogok tudni elmenekülni. Megragadtam a kést és megvártam amíg elsétál a szörny. Gyorsan felkaptam a cipőmet és a kabátomat, és a telefonomat majd kirohantam az ajtón.

Odabentről hatalmas pukkanás hallatszott, mintha más is lett volna odabent. Akik éppen harcolnak. Nem értettem. A két szörny összeverekedett? Vagy csak megbotlott hosszú csontos lábaiban? Az ajtóm elött állok és próbálom elképzelni, hogy mi történhet odabent, amikor valaki elkapta hátulról a derekamat. A hátára dobott és elrohant velem.

-NEEE TEGYÉL LEE, SEGÍTSÉG VALAKI SEGÍTSEN. Kiabáltam teli torokból. A szomszédokra nem is számíthattam, mert minden öregemberek, akik csak hallókészülékkel képesek csak hallani, meg mivel már vagy este nyolc óra lehet így kevés esély van arra, hogy fent vannak.

-HÉ, Maradj csöndbe. Csak segíteni jöttünk. Szólalt meg alattam egy ismerős hang.

-Ábel? Kérdeztem csodálkozva. Ho-hogy? mit keresel itt? Honnan tudtad?

Amint kiértünk a lépcsőházból lerakott a földre és elkezdett húzni maga után.

-Figyelj, gyorsan el kell tűnnünk innen. A családom elintézi őket.

-Oké, de honnan tudták, hogy itt lakom, Meg hova megyünk?

-Hozzánk. Az este ott maradsz holnap meg majd visszajövünk a cuccodat összepakolni.

-A ma este oké, de nem mehetek el itthonról. A szüleim hamarosan hazajönnek. Még is, hogy adjam be nekik ezt az egészet?

-Ne aggódj Emese! Addigra vége lesz az egésznek.

-Remélem is Ábel. Remélem is. A karácsonyt már nyugodtan akarom tölteni.

Kivételesen nem motorral jött el, hanem autóval. Egy nagy kombival jött. Mikor beültem mellé, hátra akartam tenni a kabátomat.

-Hallod, mi van a lepedő alatt? Kérdeztem kíváncsian Ábeltől. Nem szokás, csak úgy lepedőt teríteni a kocsi hátuljába.

-Semmi érdekes. Ne nyúlj hozzá!
Természetesen nem tartottam tiszteletben a kérését és megnéztem, hogy mi van alatta.

-EZ MEG MII? BASZKI AZT MONDTAD, HOGY FEL KELLT ÉS ELSÉTÁLT. MIT KERES ITT EMMA AKKOR? Jobban megnéztem és a telefonommal megvilágítottam. Fehér színű arca jég hideg. Nem vett levegőt és nem is mozgott. Nem elég, hogy ma megtámadnak az arcnélküliek, de a legnagyobb ellenségem hallott, akivel én találkoztam utoljára.

-Neem, nem ez az egész nem lehet igaz. Már zokogva ültem Ábel mellett és próbáltam feldolgozni mind azt, ami ma történt. Hogyan lehetséges ez? HM? És még ezek után bízzak benned? Hogy?

-Igen, hazudtam neked tegnap délután. Nem ment el. Mikor felmentél a teremben megfulladt. A túl nagy lökésben, amit kapott tőlem, átszakította a tüdejét az egyik bordája.

-De én még hallottam, hogy lélegzik.

-Igen addig lélegzett is. Nem tudtam mit csináljak, Mentőt persze nem hívhattam szóval szóltam a bátyámnak és elvitte a hullát. Vagyis ebbe a kocsiba rakta. De ne aggódj nem fog kiderülni, ez a dolog. Amint elindultunk le kell térnünk az útról, mert el kell tüntetnünk őt.

-NEM NEM TEHETJÜK EZT. Neki is volt családja. Tudniuk kell, hogy hol van a lányuk. Nem tüntethetjük csak úgy el.

-Muszáj. Különben lebukunk és minden kiderül. Minden! Ez nem lehet.

Nem hallottam a szavait, mert fuldokoltam a könnyeimben. Sípolt a fülem és egyszerűen nem kaptam levegőt. Nem tudom, hogy miért hívtam át Ábelt. Nem tudom, miért hittem neki. Csak a bajt hozta rám. Az ellenségem hallott miatta. Hagynom kellett, volna, hogy azok az izék elvigyenek. Legalább nem kéne ekkora fájdalmat elviselnem. De a szüleim nem úgy neveltek, hogy feladjam. Nem úgy neveltek, hogy csak úgy összetörjek. Össze kell szednem magamat és végig csinálnom. Ha már Isten ezt a sorsot szánta nekem...