Igen (Befejezett)

7:20 -> 8:00

Már kint álltunk a buszmegállóban Ábellel, mert kikötötte, hogy ő, akkor is elkísér, ha akarom, ha nem. A nagy hidegben vártuk a buszt. Nagyon fújt a szél és a havat is fújta. Már 10 centis hó, már biztos leesett. Már régen láttam ennyi havat. A napnak semmilyen jele nem volt, hogy kisüt. Amikor eljöttünk Ábeléktől szerencsére vagy nem szerencsére, de a családja nem volt otthon így kérdések nélkül eltudtam jönni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mekkora kupi van otthon. A nagy harcban miket döntöttek le. Remélem a falnak semmi baja nem lett. Mert azt nem fogom tudni kijavítani, mire a családom hazaér. Végre megérkezett a 8401-es busz. Hatalmas hó van így rengeteget késett. Teljesen lefagytam már és Ábel sem mondta, hogy melege lenne. Én szálltam fel elsőnek a buszra, mert Ábel nem mert jegyet kérni. Na, hol itt a nagy hős?

-Jó reggelt kettő diákjegyet szeretnék kérni az Almási lakótelepig.

Egy idős úr volt, a buszsofőr, aki nem tudta nagyon kezelni a gépet. Érintő képernyős volt az, ahonnan kiválasza, hogy honnan hova kértem a jegyet. Érdes ujjait nem érzékelte a képernyő így nehezen tudta végig nyomkodni a nyilakat. Úgy 5 perc ajtóban állás után oda adta a két jegyet.

-Ülj le valahova. Mondtam Ábelnek.

-Itt jó lesz? Kérdezte a hátsó ajtó melletti bal oldalt lévő négyest.

-Persze, csak ülj le, mert elfogunk esni. A busz elindult, mi meg dőltünk jobbra-balra.

Én hátra fele utaztam ő pedig elsőnek velem szembe, majd mellém ült át.

-Itt már kényelmes? Kérdeztem viccelkedve tőle.

-Melletted, mindig. Válaszolta csak úgy lazán.

Nem tudom, hogy észrevette-e de én éreztem, hogy kicsi pír jelent meg az arcomon, amit próbáltam eltakarni, hogy ő ne lássa. Az ablak felé fordultam a kezemmel pedig eltakartam a számat. Végre már a nagy kanyarnál jártunk, ahol látszódik a Duna. Így reggel nem a legszebb, de a hóban gyönyörű.

-Nézd! Fogtam meg a kezét hirtelen.

Ő nem szokott erre járni, ezért nem láthatja minden nap a Duna szépségét. Éreztem, hogy a kezét összekulcsolja az enyémmel. De én sem ellenkeztem, hogy hagyja abba. Elérkeztünk a kanyarhoz. A Duna vize csillogott, mint minden nap. Kivéve, amikor akkora köd van, hogy nem is látszódik.  A kopasz fákon ott volt a hó és Szlovákiát is borította. A hegyek teteje ködben volt így még csodásabb látvány volt, mint általában.

-Ugye milyen szép? Kérdeztem tőle.

Ő pedig kábultan csak annyit válaszolt.

-Igen. 

Mikor ránéztem, láttam, hogy nem is a Dunát, hanem engem figyel. Gyönyörű szemeiben elvesztem. Hirtelen hajolt felém, de hátrébb húztam a fejemet. Nem akartam, hogy most meg csókoljon. Itt a buszon nem.  Szerencsére, mivel vasárnap volt így nem volt sok ember a buszmegállóba így hamarabb hazajuthattam. Már csak egy megálló volt hátra, amikor az egyik utas rosszul lett. Ábel gyorsan oda sietett hozzá. A mellettünk ülő négyesből borult ki egy húgommal egy idő srác.

-Haver, mi a baj? Kérdezte tőle Ábel.
-Ne haragudj, hogy kiestem a székből, csak nagyon megszédültem. Mondta a kisrác sírást elfolytó hangon.

Kijjebb ültem eggyel és oda adtam a twixemet a srácnak, amit a kabátzsebemben találtam.

-Tessék! Ezt edd meg és jobban leszel.

-Nagyon köszönöm, mind a kettőtöknek. Mondta hálálkodó hangon.

-Igazán nincs mit! Mondtuk egyszerre.

-Gyere! Itt kell leszállnunk. Kaptam el Ábel kezét és rántottam le a buszról.