JOYCE - Váratlanul

6.

     Este még letudtuk a próba vacsorát, ami egészen jó volt, és eseménytelen.      Az igazi izgalmak reggel kezdődtek, amikor készülődni kellett a ceremóniára. Legalábbis az ara számára. Jó magam sima vendég voltam, így annyira nem izgultam, csak Oliviáért. Szóval egyszerűen lementem reggelizni, és inni egy kávét. Gombóccal a torkomban nézelődtem, hátha meglátom őt valahol. Hülyeség volt, hisz pont én ráztam le. Leakartam zárni, és tessék ezt csináltam. Alig két perccel később meg is bántam, mert egy nővel az oldalán érkezett az étterembe. Egyenesen a két szemembe fúrta a tekintetét. Míg nekem könnyek gyűltek benne, ő közömbösen nézett. Elfordítottam a fejem, nem akartam hogy lássa, mennyire fáj.

-Egy perc, és jövök. - természetesen felém sétált, és szidtam is miatta az eget. - Jó reggelt Joy! - állt meg az asztalom mellett, mialatt én összeszorított fogakkal probáltam gátat szabni a szememet mardosó könnyeknek.- Te akartad, hogy hagyjuk egymást.- közelebb hajolt.
- Neked úgysem kellek, akkor miért könnyezel, mert mást dugtam meg? - lefolyt az első könnycsepp az arcomon, ő pedig tovább sétált.

Úgy pattantam fel a helyemről, mintha égetne, majd rohantam a szobámba. Nem győztem a könnyeim törölgetni, hogy más észre ne vegye, bár lehetetlen feladat volt. Amikor megpillantottam a vörös szemem az egyik tükörben, már nem is érdekelt. Szánalmasan festettem, úgy is éreztem magam, és az is voltam. Nyomasztó volt a tudat, hogy játszadozott velem, és én hülye bedőltem neki. Olyan naiv, buta libának éreztem magam, mint még soha az életben. Lassan dühössé váltam a fájdalom miatt, és gyűlölettel gondoltam Royra, amiért megint belém döfött egy kést. Persze, nem ő tehetett arról, hogy képes volt sebet ejteni rajtam. Ha nem éreztem volna iránta semmit, nem is bánthatott volna. Ezt ő is tudta jól. Nekem meg fogalmam sem volt, hogy az a jó taktika, ha szépen elkerülöm, vagy ha csak ezért se, és azt a képet festem magamról, hogy tökéletesen jól vagyok nélküle.

Az esküvőre menet botlottam bele, amikor ő recepcióssal beszélt, én pedig a bál terembe igyekeztem. Olyan közömbösen, néztem rá, majd fordítottam el a fejem, mintha csak egy idegen lenne. Képzeletben egy Oscart is kiosztottam magamnak. Aztán megölelgettem a bennem élő naiv kislányt, aki összetörni készült. Tovább tipegtem a magassarkúban, a nekem szánt helyre. Szinte senkit sem ismertem, szóval emiatt éreztem kicsit magam rosszul, meg a mellettem üresen álló két szék miatt. Ekkor már jobbnak láttam, ha haza mentem volna előző nap. Nem volt kedvem ismerkedni, vagy jó pofizni. Olivia miatt mégis összekaptam magam, és élveztem a ceremóniát. Próbáltam.
A menyasszonyi ruha tökéletesen állt a barátnőmön, olyan volt mint egy hercegnő. Nem buggyant ki sehol semmi, nem gyűrődött rajta az anyag, sehol sem volt kicsit sem bő rá, vagy túl szűk. Irigykedtem is kicsit bevallom, mert lemondtam az esküvőről, hisz Tom nem érdemelte meg, hogy ezek után ilyen nő legyen a felesége. Egyáltalán nem éreztem késztetést rá, hogy esetleg, ha szakítunk, újabb férfiakkal ismerkedjek. A gondolatától is kirázott a hideg. Így hát a fehér ruhás lakodalomnak lőttek számomra.
  A boldogító igenek után lehetett gratulálni, és fotózkodni. Megigazítottam magamon a zöld ruhámat, nem mintha elcsúszott volna vagy valami, inkább csak idegességemben cselekedtem, majd az ifjú párhoz léptem.

- Gratulálok, és sok boldogságot kívánok nektek! - öleltem magamhoz Oliviát, majd a férjét is.

- Köszönjük Joy. Fantasztikusan nézel ki. - nézett végig rajtam elismerően a fehérben pompázó szépség.

- Nálad nem vagyok szebb, hidd el! - legyintett, majd a fotós kérésére egymás mellé álltunk a kép miatt. A kivágásnál előbújtattam a lábam, mert tudtam, hogy úgy jobban néz ki rajtam a ruha, majd mosolyogtam amíg nem villant a vaku.

- Érezd jól magad, majd közben megkereslek, de sokan vagyunk!- nevetett fáradtan, majd ott is hagytam őket, hisz tényleg voltak még utánam, akik a közelükbe akartak férkőzni.