JOYCE - Váratlanul

22.

-Szóval, azt mondod ez Roy műve volt? Orsi egy bérgyilkos barátnője, és köze se volt egy percig se Royhoz, mégis felajánlotta a segítségét, mert amúgy egy magánnyomozó asszisztense? Mondjuk nem lehetett olcsó munka.- ugrott fel az egyik szemöldököm.

- Nem úgy festesz, mint akit nagyon felkavarna. - jegyzi meg kíváncsian pillantva felém.

- Elmondom az én titkom Karen. - dőltem előrébb, mintha egyébként bárki hallaná. - Anyámmal épp megölni készültünk őt. - nagyot sóhajtva hunyta le a szemét.

- Még szerencse, hogy előbb léptek, mint ti. Most nagy kalamajkában lennétek. - ingatta meg rosszallón a fejét.

- Nem volt valami jó terv, de örökre megakartam tőle szabadulni. - magyaráztam.

- Nem ítéllek el drágám, főleg hogy a fiam bérgyilkost bérelt, ugyan ezen okból. A mi köreinkben többször előfordul ez, mint hinnéd. - szomorúan húzta el a száját.

- Hálás vagyok Roynak, mindenért. Add át neki kérlek!

-Már visszarepült Londonba, de ha hív, átadom.- Karen aztán nem maradt már sokáig, viszont alig tíz perc után David toppant be.

- Szia. - lazán dobta le magát ugyan oda, ahol Roy anyja ült előtte.

- Szia.

- Hogy érzed magad? Tudod mit? Ne is válaszolj! Csak üljünk itt csendben! - hálásan mosolyogtam rá, aztán tényleg hosszasan, csendben ültünk.

- Szüleink nagyon kibuktak? - törtem meg a csendet.

- Az nem kifejezés, de valószínűleg jönnek majd, hisz tudnak a Gideonnal történtekről, és aggódnak miattad. - mégsem azonnal jöttek.

- Nincs kedvem senkihez. - ráztam a fejem, mintha ellenkezhetnék.

- Ne engedd a mélységnek, hogy magába rántson! - ránéztem, és értettem én miért mondja, de végül miután távozott, magamra zártam az összes ajtót. Az ecseteimhez mentem, hogy rájuk bízzam a lelkibékémet. A festés nem csak hobbi volt számomra, hanem terápia is. Boldog, vagy szomorú voltam, mindig ehhez fordultam. Sokára jöttem rá, hogy emiatt bírtam ki olyan távol a szüleimtől, olyan fiatalon. Mert kezelésként hatott rám az alkotás. Pontosan erre volt szükségem, ezt szerettem volna. Ezért küldtem el Claret.
Szerencsére Tom felhívott a lányunk érkezése után. Megkértem, hogy most pár hétig jobb lenne egyedül, és talán neki is jól jött a külön lét. Belement, bár távolságtartó hangját hallva, nem csodálkoztam rajta.
Így aztán minden nap egyszer beszéltem telefonon a lányommal, de mindenki mást kizártam az életemből. Többször is csengettek nálam, de nem nyitottam ajtót senkinek. David üzent párszor, és egyre idegesebbnek tűnt, csak emiatt írtam neki, hogy jól vagyok, csak hagyjanak.

A három elkészült festményt néztem, a kerek székemen ülve, és merengtem a jelentésükön, a történeteiken, amikor kinyílt mögöttem az ajtó.

- Szépek. - több mint két hét után először találkoztam Tommal, és felé sem mertem nézni.

- Szépek. - emésztgettem a véleményét.

- Egyedül jöttem, mert beszélnünk kell! - utoljára a sötét mélységet ábrázoló képre vetettem egy pillantást, majd bólintottam. Szembe fordultam vele, és a tanácstalan szemeibe néztem fáradtan.

- Először szeretnék tőled bocsánatot Tom. Tényleg sajnálom, amit veled tettem. Nem érdemelted ezt. Nincs mentségem. - szégyenérzettel küzdve lesütöttem a szemem.

- Hát nincs. Őszinte leszek, veled mélységesen nagyot csalódtam benned, de mégis ezekben a hetekben, azon agyaltam, képes lennék-e megbocsátani neked. Indokokat kerestem, amik felmentenek téged, valamit ami ad egy olyan stabil pontot, amire lehetne újra építeni. Aztán rájöttem, hogy lehet te nem is akarod, és hogy ilyen kételyek között, nem tudok élni. Nem tudnék többé százalékkal hinni benned. - szorosan hunytam le a szemem, amiből mégis kiszökött egy sós csepp.