Két hónappal később
A műteremnek kialakított szobában kezdtem el el összepakolni a festékeket, ecseteket, vásznakat, mihelyst költözhettünk az új házunkba. Ezt nem engedtem át senkinek úgy, mint a cipőket ruhákat, vagy fürdőszobai dolgaimat, amit anyám rendez. Mia is jött volna, de hasfájós a fia, így nem kockáztatta a repülő utat vele, amit meg is értek, és különben sem kértem volna, hogy a picivel jöjjön pakolni. Pedig amióta megszült, és látogatni voltunk, nem találkoztunk, akkor mondtuk el, hogy nekünk is babánk lesz.
- Oh te jó ég milyen aprócska, és szép ez a kis fiúcska. - kaptam a kezem a szám elé megpillantva a friss anyuka karjaiban alvó picit. Egyből könnyek gyűltek a szemembe, Roy pedig hátulról simogatta a hátam nyugtatóan, bár csak még jobban folytak a könnyeim.
- Gratulálunk nektek Mia! - mondta helyettem is, míg én az aprócska kezet simogattam, követve anyukája ujjára zárt ujjai vonalát
- Köszönjük, bár nem értem Joy miért sír ennyire. - kacagott fel látva könnyáztatott arcomat, amit anyám is értetlenül figyelt.
- Ami azt illeti, - törölgettem szárazra magam kiegyenesedve, visszapislogva a további sós cseppeket.
- Joy és én babát várunk. - a Royból áradó boldogságtól, haragudni se haragudtam, hogy megint ő az, aki közölte a jó hírt, sőt újra boldog zokogásban törtem ki, míg hitetlenkedő, vidám tekintetek szegeződtek ránk. Ezután ők is gratuláltak nekünk, és nagyon jó hangulatú napokat töltöttünk el náluk.
A fal felé fordított festményt a kezembe véve nagyot sóhajtva vetettem rá tekintetem, amitől felelevenedtek a történtek. A három képet egymás mellé állítottam a falnál, úgy figyeltem fentről őket, tudva, hogy minél előbb meg akarok válni tőlük, ahogy Gideon emlékétől is.
- Van már teli doboz?- Roy jött be, majd lágyan ölelte át hátulról a már kerekedő pocakom.- Waoh.- meglátva mit bámulok, közelebb lépett a képekhez.- Valami fantasztikusak, bár vér fagyasztó, de hű... Szavakat sem találok rá.- kézbe véve is szemügyre vette őket.- Sejtem mikor, és miért készültek, így még nagyobb hatással vannak.- együttérzéssel villant felém tekintete, amire egy szomorú mosoly volt a válaszom. - Mi a terved ezekkel? - tette le, hogy kezével engem érintsen helyettük.
- Minél előbb szabadulnék tőlük. Sajnos elégetni sajnálom őket.- húztam el a számat, és nem azért mert szép emlék köt hozzájuk, hanem mert festmények, ráadásul saját kezem által készültek.
- Találunk rájuk vevőt, és nem látod őket többé.- csókolt meg, majd mosolygott, ahogy szemei is, miközben elhúzódott. - Most viszont egy csomó doboz várja, hogy két erős karommal magamhoz öleljem őket is, és a teherautó hátuljába tegyem azokat is, mint a többit. - kacagva követtem mozgását az ajtó felé menet, majd ebben a jókedvben pakoltam tovább.
- Szia. - Tom kopogott be, majd jött beljebb, szemét körbe vezetve az egyre üresebb szóbán. - Csak Clare-ért jöttem, de még nem találtam meg. - vakarta zavartan a fejét, kacagva mentem vele a lányunkat megkeresni, aki a mamával volt, csak a dobozokban bújkált egész nap.
- Anyuval volt eddig, nem nézted még ott? - sétáltunk az egykor közös otthonunk, már üres folyosóján.
- De igen, viszont ő se látta egy ideje. - felettébb fura volt, hogy így eltűnt, bár gondoltam bújócskásat játszik, így komolyan meg kell keresni, mert magától nem jön elő. Így is tettünk, és egy nagyobb méretű dobozban bukkantunk rá, ahogy épp szunyókált benne. Jót szórakoztunk rajta, de hagytuk aludni, Tom pedig felajánlotta a segítségét míg fel nem ébred.
أنت تقرأ
JOYCE - Váratlanul
عاطفيةJOYCE trilógia harmadik, befejező része... Aki most talált rá Joyce-ra, és innen megy az elsőre, annak jelezném, nagyon rég írtam már azt, és átírásra vár. 〰️ Nem tudtam normálisan lélegezni a közelében. - Küldj el, és elmegyek! Mert, ha nem teszed...
