JOYCE - Váratlanul

11.

  Hogy fájt - e az nem kérdés. Eleinte nehéz volt levegőt is venni, de nem mutattam kifelé, hogy min megyek keresztül.
  A keresztelőn történtek miatt természetesen hallgattam anyám kiakadását, apámét is, meg persze Tom se hagyta szó nélkül. Nem érdekelt, csak hagytam hadd mondják el, adják ki magukból. Közben csak agyaltam, hogy helyes-e hagynom, hogy Roy eltűnjön az életemből. Megakartam bocsátani, magamhoz ölelni, de végül nem tettem semmit. Megváltoztunk öt év alatt, és a múltba akartunk kapaszkodni, de nem ugyanazok az emberek voltunk már. El kellett fogadnunk, hogy ennek vége. Nem ismertük már úgy egymást. Kitartó voltam, elfogadtam, hogy szeretni fogom örökké, de nem leszünk együtt már. Beletemetkeztem a munkába, próbáltam Tommal intimebbé tenni újra a kapcsolatunkat, és újra az a nő lenni, aki Roy előtt voltam, vagy aki utána, mielőtt újra jelen idejűvé nem vált. Néhány hét után, már csak pár fájdalmas mosoly ült az arcomra, amikor ő eszembe jutott. Mert hiába minden, a fájdalom nem múlt el, inkább csak megszoktam a mellkasomban lakozó érzést.

- Elment. - rontott be David az irodámba idegesen. - Egyszerűen fogta magát, és Európába költözött. Na miért? Miattad. Te tehetsz róla. - kiabálta az arcomba. Értetlenül álltam a dologhoz, hisz fogalmam sem volt miről van szó.

- Neked is szia. Mi is a baj? - szaladt végig rajta tekintetem értetlenül.

- Roy. Európába költözött miattad. Csinálnod kell valamit Joy!- csapott az asztalra.

- Először is ne üvöltözz velem az irodámban David! - emeltem meg a hangom én is, majd lassan felfogtam a hallottakat. A fájdalom erősebbé vált, de csak nyeltem egy nagyot, nem foglalkozva a szívem kínzó dobolásával. - Nem értem ez miért az én hibám. - kezdtem el a körmöm rágni.

- Mert miattad ment el. Szeret téged, és inkább elment a világ másik felére, hogy ne lássa, hogy lépsz tovább rajta. - rossz volt Davidet így látni, komolyan fájdalmasan érintette a barátja távozása.

- Új életet kezdeni ment David. Mi lezártuk ezt, és végleg elbúcsúztunk egymástól. Nem tehetek semmit. - ráztam meg a fejem lemondóan.

- Azt mondod, hogy nem szereted már? Nézz a szemembe mond ki, ha így van!- úgy is tettem, de csak lesütöttem a szemem. - Sejtettem.

- Azt várod, hogy haza fussak, és csomagolás közben közöljem Tommal, hogy vége, mert Roy után szaladok Európába? Ezt várod tőlem, hogy a testvérednek fájdalmat okozzak? - emeltem meg már én is a hangom.

- Azt akarom, hogy a szívedre hallgass végre Joy! - söpört le néhány iratot az asztalomról, majd amilyen hévvel jött úgy távozott is.

   Az iratok után hajoltam, hogy összeszedjem, amikor kinézve Kimet pillantottam meg, ahogy egy ügyféllel döbbenten figyelnek engem. Kelletlenül hunytam le a szemem, és szedtem fel a papírokat. Rendeztem a vonásaimat, majd jeleztem a titkárnőmnek, hogy engedje be az urat. Nehéz volt koncentrálni a dolgomra, de szerencsére nem tartott sokáig a megbeszélés, így fáradtan hátra dőltem a székemben, amikor magamra maradtam. Nehezen hittem el, hogy David engem hibáztat, és hogy utál is. Egyre több sebből vérzett a szívem, és tudtam, hogy valamit tennem kell. Rajtam múlott az egész. Hogy Roy visszajöjjön, hogy David megnyugodjon, hogy én boldog legyek, hogy Tom esélyt kapjon egy tisztességes kapcsolatra.

- Joy, egy úr vár téged itt kint. - nagyot sóhajtva álltam fel, és tettem újra félre a siralmas életem.
Egy testesebb, jó módú férfi nézegette a falra akasztott festményeket. Messziről is éreztem a belőle áradó határozottságot, és talán életemben először okozott bennem ez bizonytalanságok. Rossz érzés fogott el, de közelebb mentem.

- Jó napot! Miben lehetek a segítségére? - álltam meg mellette kedvesen mosolyogva. Amikor felém fordult, a kezem nyújtottam. Kíváncsian mért végig, és hosszasan pásztázta az arcom, mire elfogadta a kezem. Csak reméltem, hogy ugyan olyan határozottan markoltam, ahogy ő is.