JOYCE - Váratlanul

15.

   Belépve a nappaliba, ahol a borongós idő miatt, tartani kényszerültünk a szülinapot, egyszerre torpantunk meg Tommal. Még a talán a szívünk is ugyanúgy kezdett hevesebben verni, csak neki a düh miatt, nekem pedig pont ellenkezőleg. Persze nem mutathattam ki, hogy örülök Roy társaságának, de belül örömtáncot járt a lelkem, amit ha akartam volna se tudtam volna kordában tartani.

-Mit keres ez itt? - sziszegte mellettem Tom, mire felé fordítottam a fejem.

- Minden bizonnyal a kereszt fia születésnapja miatt van itt Tom. - üzenetem a szemeimmel, hogy ne generáljon feszültséget, mire csak megforgatta a szemét. Visszafordulva, találkozott a tekintetünk, és egy mély levegővel kellett elnyomnom a mosolyom.  Viszont ő lesütötte a szemét, amit egészen addig nem értettem, míg a konyha felől hangokat nem hallottam. Emiliét felismertem, viszont a másik női hang ismeretlen volt, ahogy a hozzá tartozó arc is, amikor vidáman beléptek a helyiségbe. Egy pillanatra bennem akadt a levegő, de muszáj volt összeszedettnek lennem. Egészen addig kapaszkodtam a remény indájába, míg Roy mellé nem lépett, és meg nem érintette a mellkasát, miközben szerelmesen pillantott rá.

-Oh. Helló. - vigyorgott ránk, amikor észre vette a jelenlétünket. - Nem mutatsz be? - nézett a mellette állóra.

-Majd én. - lépett közbe David, aki valószínűleg érezte a feszültséget, amit nehezen viseltem, és csak egy hajszál tartott vissza az összeomlástól. Hányingerem lett attól, hogy el kellett nyomnom magam, a könnyeim, és haragom. - Orsi, jól mondom ugye? - nézett rá kérdőn, mire vidáman bólintott. - ő a húgom Joyce, a párja Tom, és a lányuk Clare. Orsi  pedig - aggodalmasan a szemembe nézett. -
Roy párja. - szúrni kezdett a mellkasom, de elmosolyodtam.

- Örvendek! - intett neki Tom, aki valószínűleg megkönnyebbült egy kicsit, míg én csak nyomottabb lettem. - Milyen származású vagy? - érdeklődött kedvesen.

- Magyar vagyok, de már tíz éve Angliában élek. - undorodtam a folytonos vigyorgásától.

- Üdvözöllek köreinkben! - őszintén meglepődött mindenki, ahogy megszólaltam a lány nyelvén. Mármint tudják, hogy beszélem a nyelvet, valószínűleg nem számítottak arra, hogy élő is veszem a tudásom.

-Beszélsz magyarul? - kérdi mintha nem hallotta volna az előbb. Nem igazán használtam, így lassan értettem meg, amit kérdezett, majd kis gondolkodás után tudtam csak válaszolni.

- Fiatal...abb koromban nagyon érdekeltek az idegen nyelv. - a többiek kicsit furán méregettek minket, hisz ők nem értették. Kicsit döcögősen ment, de Orsi nem nevetett rajtam, szóval annyira csak nem volt rossz.
- Kérhetek tőled valamit bizalmasan? - nem tudom miütött belém akkor, de eszembe se jutott viszakozni.

-Miről lenne szó? - nézett rám érdeklődve.

-Amit mondani fogok, senkinek ne mondd el! - bólintott mosolyogva, míg nekem könnyezett a szívem. - Vigyázz rá, és tedd boldoggá! - értetlenül nézett rám, mire Royra pillantottam, ekkor felismerés csillant a szemében.

-Lehetne, úgy hogy mi is értsük? - nevette el magát Tom, de csak néztem a lány szemébe, aki lassan bólintott.

-Mosdóba kell mennem! - léptem ki a társaság nyomasztó legköréből.

Nem engedhettem összetörni magam, hisz észre vették volna, hogy sírtam, így csak pár nyugodt percre külön vonultam. De semmit nem ért.
Bele sem gondoltam, mi lesz ha egyszer egy nővel az oldalán jelenik meg. Nem készültem erre, pedig kellett volna, hisz várható volt, hogy örökké nem marad ő sem egyedül. Tudtam, így már nem kell Tommal sem megbeszélnem semmit. Már nem volt kiért szabaddá válnom, bármilyen önzőn is hangzik. Őszintén, már így rossz embernek éreztem magam, és süllyedtem a mocsokba még jobban. Valahol elhagytam a tisztességem, a becsületességem, és egy módon térhettem vissza csak a jobbik énemhez, ahhoz pedig nem füllt a fogam. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy a vallomások ösvényére lépjek. A kisördögre hallgattam, aki a vállamon ült, és haladtam tovább a hazugságok, titkok, hűtlenség mezején, ami egyenesen a pokolba vezető út felé vitte a lábaimat. Immár tudatosan választottam ezt, félelemből. Mert Lucifertől nem tartottam annyira, mint a szégyentől, ami várt rám, ha beismerek mindent.