JOYCE - Váratlanul

20.

-Nem mehetsz oda hallod? - fogott anyám a csuklómra.

- Basszus, basszus basszus. - idegeskedett Roy a vonal másik végén, a szívem meg csak eszeveszetten vert, de most a félelemtől. Nem voltam összeszedett, se erős, vagy határozott. Úgy éreztem egy pillantása lefog gyűrni, és vesztesként vonszolhatom haza magam, hogy anyám szemébe mondhassam, mennie kell. Egyszerűen az lebegett a lelki szemeim előtt, hogy meg kell őt ölnöm ahhoz, hogy ennek vége legyen. Ettől viszont a gyomrom is felfordult, mégse láttam járhatóbb utat. Kinyomtam Royt köszönés nélkül, majd magamhoz vettem mindkét telefont.

-Mégis mit művelsz? - rohant utánam anyám.

- Pontot teszek ennek az ügynek a végére. Megoldom valahogy.

- De nem azzal a fegyverrel ugye? - torpant meg, és sajnos nem tudtam nem sokatmondóan felé pillantani. Elsápadt egyből, majd a bejáratnál mégis megállított.

- Nem engedem, hogy tönkre tedd az egész életed. Majd én megteszem helyetted. Veled megyek, rám úgyse számít.- sokáig cikázott a tekintetem a szemeinél. - Neked ott a kislányod, akinek szüksége van rád, és nem rácsok mögül. - ingatta a fejét.

- Rád is szükségünk van.- közöltem vele, hogy nem sokkal jobb, ha ő megy.

- Tudod, hogy ez nem ugyan az. Clarenek ne kelljen az anyja nélkül felnőnie! - aprót bólintottam, de ez bizonytalan mozdulat volt. Tudtam, hogy Mia kinyír emiatt.

  Az irodámban mutattam meg anyának, hogyan van kibiztosítva, és hogyan kell a ravaszt meghúzni, amikor lőni szeretne. Ezt leszámítva végig remegett a gyomrom az egész miatt.

- Sokat fogytál. - jegyezte meg anyám, amit észrevettem én is, mert a ruháim  nagyobbak voltak rám.

- Nem sokat ettem az elmúlt időszakban. Ez a sok stressz Gideon körül, megette az idegeim, és még ott volt a... - szégyennel sütöttem le a szemem.

- A hűtlenséged is. Ezek után már csak  rendbe kell hoznod mindent, és a teher eltűnik rólad. - kissé hűvös szavai ütésként hatotta rám. De hát meg is érdemeltem nem igaz?

   Letelt az időnk, így a megbeszéltek szerint, kimentem az utcára a szörnyeteg elé, hogy utánam sétálva, anyám majd szíven lőhesse, amikor az irodába lép. Az emberek gyanútlanul sétáltak a járdán, a forgalom lassan, és tömötten haladt, miközben a kifőzdékből áradó illatokat hozta magával a nyárvégi szellő. Annyira elmerengtem az egymást kerülgető, sietősen lépkedő alakokon, hogy alig vettem észre az elém parkoló fekete Mercedest. Sötétített ablakain nem láttam be, de anélkül is tudtam, ő az. Kimérten, nagyságát bizonygató mozdulatokkal szállt ki a járműből. Zakóját megigazitotta, majd kegyetlen tekintetével megtalált. Semmi gúnyos mosoly, csak határozottság jellemezte. Elvárva a tömegtől, hogy ők kerüljék ki, elindult felém. Bár néhányan rosszalló pillantásokat lövelltek felé, ahogy nem törődve senkivel, menetelt előre.

- Ennyire szívélyes fogadtatásra nem számítottam. Elég nyúzottnak... - egy hirtelen pukkanás, aminek az emlékét sosem fogom tudni elfelejteni. Semmihez sem hasonlítható, és szavakkal se lehet kifejezni. Vér fröccsent az arcomra, és a sikolyok mellett a kirakati ablak hangos csörömpölése csapott nagy zajt. Felhúzott vállakkal, mereven álltam, és meredtem magam elé, még akkor is, amikor Gideon rég a földön hevert, egy lyukkal a homlokán.

- Figyelj ide! A rendőrségnek ne mondj semmit arról, hogy utáltad. Neki akartad adni a veséd, és csak beszélgetni jött hozzád! - feszülten pislogtam párat, majd az előttem álló nőre pillantva, még inkább megdöbbentem.

- Orsi?

- Csak tedd, amit mondtam!- szorongatta meg a vállam, mintha épp segítene, de aztán elnyelte a tömeg.