JOYCE - Váratlanul

10.

  Kapkodással indult a keresztelő reggele, mert már nem tetszett az a kosztüm, amit este kiválasztottam, és másikat kellett találnom.
  Végig stresszes voltam, hisz hetek óta először találkoztam Royjal. Nem tudtam, hogy kezelem majd a jelenlétét, már azért sem, mert jelen lesznek a szüleim, Tom, a lányom, és David, aki majdnem hogy mindent tudott. Folyamatosan arra gondoltam, hogy mindenki rajtunk fogja tartani a szemét, lesve, hogy reagálunk egymásra vagy ilyesmi. Ez jobban frusztrált, mint bármi, mert hogy egy olyan pillantás, vagy mozdulat, és ugranak a hiénák. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kellene reagálnom. Semmi mosolygás, semmi szemezgetés, vagy érintés, nulla kommunikáció. Gondoltam én ez elég.
Lassan elkészültem, így Clarehez mentem, hogy őt is szép ruhába bújtassam. Nem volt könnyű vele sem az nap reggel. Amit rá akartam adni, nem tetszett neki, amit fel akart venni, az meg nem oda illő volt. Csak a szemöldököm fontam be kétszer mire megtudtunk egyezni, egy világos kék szoknyában. Csakhogy leérve a konyhába, a második dolga volta a kutyával fetrengeni, ezzel összekoszolva magát. Szóval, más választása híján, azt a ruhát kellett felvenni, amit elsőnek akartam ráadni. Azt hittem falnak futok, amikor nevetve azt mondta, az úgyis jobban tetszik neki.
Szerencsére Tomot nem kellett öltöztetni, sőt neki öt perc elég volt, hogy indulásra kész legyen, mégis késve indultunk el, mert sürgős dolga akadt a wc-n. Ez alatt az idő alatt, nem győztem Clare ruháját óvni, nehogy újabb cserére legyen szükség.
Tom végig beszélte az utat a templomig. A bárról áradozott, hogy átépítve sokkal jobb, mint előtte, és az a tűz egy égi jel volt. Nekem erről más volt a véleményem. Hisz, ha utánam utaztak volna, nem csaltam volna meg. Még ekkor is tipródtam azon, hogy elmondjam-e neki, vagy ha igen hogyan kezdjek bele. Bár a tálalás mindegy is, hisz a lényegen nem változtatott.

Nem is tudom mikor izgultam annyira utoljára, mint amikor megláttam a templomot. Végig nézve az ajtó előtt álló embereken görcsbe rándult a gyomrom, és egy csepp vízet sem tudtam volna lenyelni. Ott volt, és beszélgetett Davidékkel. Tom leparkolt, és éreztem, hogy feszültté vált, de nem tudtam rá nézni. Úgy éreztem, akkor látna a szemeimben mindent. Kiszálltunk a kocsiból, és melegem lett. Nagyon melegem. Zavarba jöttem, féltem, és szinte égette a bőröm a tekintete. Muszáj volt lehűtenem magam, így játszottam kicsit Clarevel a hátsó ülésen, hogy eltereljem a figyelmem. Tom persze, eközben odasétált, így fogalmam sem volt, mennyire volt akkor fullasztó a légkör, csak amikor odaértem, és tényleg mindenki rám szegezte a tekintetét.

-Sziasztok. - mosolyogtam a testvéremékre, és körültekintően kerültem Royt a tekintetemmel.

- Szia. Azt hittem elkéstek. - mondta Emilie. Tom keze csúszott a derekamra, és húzott közel magához. Kelletlenül hunytam le a szemem, egy pillanatra, hisz tisztában voltam azzal, hogy miatta csinálta.

- Csak későn keltünk, mert hosszúra nyúlt az éjszaka. - kissé döbbenten, elvörösödve néztem az arcára, mert nekem nem rémlett az éjszakából semmi, hisz egymásnak szinte hátat fordítva feküdtünk le aludni, de ő csak elmosolyodott.

- Khm. Megjöttek anyáék. - köszörülte meg David a torkát.

Dühös lettem Tomra. Elmondani nem tudom mennyire, amiért így viselkedett. Nagyokat lélegezve néztem az érkezők irányába. Anyámékkal David, és Tom anyja együtt érkezett. Feszülten hunytam le a szemem, és a számat rágcsáltam. Kész ideg voltam, csak a hülye nem látta szerintem. Már fájt a hasam.

- Szép jó reggelt! - köszöntek illedelmesen, de persze Royt csúnyán méregették. Ettől csak még idegesebb lettem, mert elegem volt abból, hogy ők utálják helyettem. Viszont továbbra is tartottam magam, tudva hogy egyszer ez a sok összegyűlt feszültség robbanni fog.

- Anya. - Clare időzítése jól jött, mert míg leguggoltam hozzá, nem kellett a tekintetekkel foglalkoznom, meg Tom mellett feszengenem.- Pisilnem kell. - nézett rám az ártatlan szemeivel.