Kulcs a szívedhez ( BakuDeku)

9.

Midoriya ébredéskor úgy érezte széthasad a feje. Halántékát fogva ült fel a kanapén, miközben hunyorogva körbenézett.
 "Mi történt? Hol... itthon vagyok? És miért fáj ennyire a fejem?"
Gondolataiba merülve igyekezett visszaemlékezni az előző napi történtekre, mire felvillant előtte a kocsma, a zene, és végül Bakugou arca.
Szíve azonnal sebesebb ütemben kezdett verni, miközben körbenézett hátha meglátja valahol a szőkét. Őt nem találta, viszont tekintete megakadt az asztalán lévő papíron.
Amilyen gyorsan csak tudott érte nyúlt, majd olvasni kezdte.

"Tegnap kiütötted magad. Gondolom vannak kérdéseid, így megragadva az alkalmat itt a számom: YYYYYYYYY
Bármikor hívhatsz.
                                                                                             B"

Midoriya gondolkodás nélkül tárcsázott majd feszülten hallgatta ahogy a telefon kicseng.
   - Igen?- szolt bele Bakugou.
   - Én vagyok!- kiabált a készülékbe Midoriya.- Magyarázatot várok!- markolta a takarót idegesen.
   - Úgy hallom nem taglózott le annyira a másnaposság.- fogta vissza a mosolyát a szőke.
   - Ez nem vicces! Semmire sem emlékszem! Csak annyit tudok, hogy ott voltam a kocsmában aztán megjelentél és zenélni kezdtetek. Onnantól semmi.
   - A lényeg, hogy miután megelégeltem az ivászatod hazavittelek.
   - Honnan tudtad hol lakom?- riadt meg.
   - Te mondtad meg.- sóhajtott a szőke.
   - Kizárt, hogy elárultam volna pont neked. Szerinted akarnám, hogy itthon is zaklass?
   - Tegnap is ezt hajtogattad. De megígértem, hogy nem foglak.
   - Pff. Hiszem ha látom.- szolt Midoriya, mire Bakugou horkantás szerű nevetést hallatott.
   - Mi olyan vicces ebben?
   - Szó szerint ismételted el a tegnapi reakciódat erre. Mindegy, csak hidd el, hogy nem fogok a lakásodra járni. Csak ha majd te hívsz fel.
   - Miért hívnálak?- forgatta a szemét a zöld hajú.
   - Mert kedvelsz.
   - Ezt miből szűrted le?- sandított értetlenül a telefon felé Midoriya.
   - Tegnap mondtad.- húzta mosolyra a száját Bakugou várva az ellenkezést.
Midoriya először lefagyott a hallottak után, rázni kezdte a fejét.
   - Kizárt, hogy én ilyet mondtam volna.- jelentette ki.
   - Pedig mondtál akár elfogadod akár nem.
   - Chh... Van még valami amiről tudnom kellene?- igyekezett témát váltani a zöld hajú zavartan.
   - Van nálam egy levél amit neked szántak. Ha akarod oda adom.
   - Miért van nálad?
   - Mert látni akarom az arcod mikor elolvasod.
   - Ahh, rendben.- egyezett bele Deku nem kérdezve a dolog "miértjét".- Akkor gyere a szalonhoz egyre.
   - Deku... Egy óra van.
Midoriya abban a percben egy pillanatra lefagyott majd a szemével egy óra után kutatott és alig akart hinni a szemének.
   - A vendégeim... azt fogják gondolni, hogy átvertem őket!- lihegett egyre stresszesebb állapotban.
   - Nem fogják. Reggel elmentem a szalonhoz és felragasztottam egy papírt, hogy betegszabin vagy, meg nagyon sajnálod. Meg fogják érteni.
Midoriya meglepve vette tudomásul, hogy Bakugou önzetlenül segített neki, ennek hatására pedig hirtelen meg se tudott szólalni.
   - Köszönöm.- motyogta megilletődötten.
   - Semmiség. Szerintem ma jobb ha pihensz. Az az alkohol adag amit levittél tegnap nem volt kevés.
Deku a fejét fogva sóhajtott majd hirtelen eszébe jutott valami.
   - Kifizettem?
   - Ki van fizetve ne aggódj.
   - Ugye ÉN fizettem ki?- vált fenyegetővé a hangja.
   - Szerinted voltál olyan állapotban?- tette fel a költői kérdést Bakugou.
   - Ezt nem hiszem el.- fújt a zöld hajú.- Visszafizetem. Mond mennyi volt.
   - Felejtsd el.
   - Az egy dolog, hogy az ebédemet fizetted a múltkor, el is engedtem. De ez teljesen más. Bele se merek gondolni...
   - Nem is kell. El van rendezve. Nem kell többet foglalkoznod vele.
   - De...
   - Inkább azt áruld el mi ez az egész ezzel a harminc nappal.
A hirtelen témaváltástól Midoriya lefagyott, és csendbe burkolózott. Eszébe jutott a felszólítás és az, hogy harminc nap múlva el fogja veszíteni a Yume-t. Apja hagyatékát, a második otthonát. Az életét.
Hiába adott bele mindent, hiába próbálta visszaállítani a hely fényét kudarcot vallott. És fogalma sem volt mi lesz ezután.
   - Deku?- szólította már harmadszorra Bakugou, mire végre meghallotta.
   - Honnan... honnan tudsz róla?- kérdezte Deku megtörten.
   - Megmutattad a levelet.
Midoriya egy eleresztett sóhaj után úgy ítélte meg, hogy semmi értelme nem lenne tovább titkolni a dolgot.
   - Azt már tudod hogy apától örököltem meg a Yume-t. A helyzet az, hogy apa bármennyire is jó tetováló volt nem bírt akkora bevételt termelni, ami fel tudta volna venni a versenyt a hiteltartozással. A hely amikor az övé lett is hiteles volt, és persze én is úgy vettem át. Azt gondoltam, hogy sikerül majd az összes hitelt kifizetni és többé nem bajlódni vele, de a helyzet egyre csak rosszabb lett. A számok magukért beszéltek de mégsem akartam elhinni. Arra gondoltam, ha minél több embert vállalok, talán változik a helyzet. Minden félretett pénzem a Yume fejlesztésére és a hiteltartozásra költöttem. De nem volt elég. Most pedig már nincs mit tenni.- fejezte be Midoriya letaglózva.- Te vagy az egyetlen aki tud róla. Sem Uraraka, sem más. Ezért kérlek ne add tovább. Nem akarom visszahallani senkitől a szerencsétlen tetoválószalon történetét.
Bakugounak nem volt ideje különlegesnek éreznie magát, helyette folyamatosan azon gondolkozott hogyan lehetne megmenteni a szalont.
   - Valamit csak lehet tenni. Eladni dolgokat amire nincs szükség...
   - Hidd el minden megoldást amit kitalálnál már csináltam vagy megpróbáltam. A legjobb az lesz, ha új munka után nézek. Van rá egy hónapom.- sóhajtott megtört szívvel.
   - Deku...
   - Hagyd, Kacchan. Nem akarok többet beszélni róla. Köszönöm, hogy hazahoztál és megmentettél a további alkoholfogyasztástól. Valahogy majd viszonzóm a szívességet. Később találkozunk.- köszönt el, majd meg sem várva Bakugou válaszát letette a telefont.
Bakugou még sokáig bámulta a kezében a készüléket szinte vibrált ahogy rákoncentrált. Tehetetlennek érezte magát, és másra se tudott gondolni mint a letargiába kerülő Dekura. Egyből azon kezdett gondolkozni hogy tudna segíteni rajta, amikor hirtelen újra megcsörrent a telefonja.
Rekordsebességgel kapta fel mikor látta, hogy ugyan az a szám keresi mint az előbb.
   - ELÁRULNÁD MIÉRT NINCS RAJTAM RUHA?- kiabált a készülékből Midoriya mielőtt Bakugou bármit is mondhatott volna.
   - Most vetted észre?- csodálkozott a szőke.
   - Igen! Mert eddig valami más kötötte le a figyelmem. De ne is merd terelni a témát! Te... tettél valamit velem tegnap este?- tette fel a kérdést gyomorgörccsel a gyomrában. Imádkozott, hogy a válasz "nem" legyen.
   - Nem erőszakoltalak meg, ha erre utalgatsz.
Egyáltalán nem vette magára a vádat, és ismerte már Deku stílusát. Akkor lepődött volna meg ha szó nélkül hagyja a dolgot.
   - Akkor? Magamtól vetkőztem le?
   - Nem. Lehánytad magad és átöltöztettelek. A ruháidat kimostam, ott vannak a szárítón.
Midoriya egy pillanatig elgondolkozott, majd úgy ítélte meg az eddigiek alapján jobb ha bizalmatlan marad.
   - Nehezen hiszem el, hogy nem használtad ki az alkalmat főleg, hogy nem voltam észnél.
   - Ha kihasználtam volna most nagyon fájna a feneked.
Deku önmagában megállapította, hogy tényleg nem érez semmit, majd megszólalt.
   - Rendben. Kiderült, hogy nem csak a farkad után mész.
   - Örülök, hogy végre rájöttél.
   - Chh. Hétfőn beszélünk.- tette volna le.
   - Akkor nem érdekel a leveled?- kérdezte, mire Deku felsóhajtott.
 "Milyen levélről lehet szó? Ha fontos mielőbb el kellene olvasnom, ha viszont nem az ráérne hétfőig az átadása. De az is lehet, hogy nincs is semmilyen levél, és csak szórakozik velem"
   - De...- fújt végül.- Találkozzunk egy óra múlva itt, a ház előtt.
   - Rendben.- bólintott Bakugou, majd letette a telefont, és az első dolga volt lementeni Midoriya számát "Deku" néven.
Midoriya szintúgy így tett, csak nem lelkesen. Az ő telefonjába Bakugou "Kacchanként" került be.
Elmentve a szőke számát felállt és első dolga volt bevenni egy fájdalomcsillapítótt a fejére, meg egy hányinger megszüntetőt és neki is állt a késői reggeli rutinjának.
Egy órával később aztán elkészülve várta, hogy Bakugou jelezze, megérkezett. Maga sem gondolta volna, hogy valaha várni fogja őt, vagy azt, hogy hálás lesz neki. Főképp pedig azt nem, hogy megosztja vele a szalon dolgait.
Úgy gondolta utóbbi két okból lehetséges. Az egyik, hogy Bakugou véletlenszerűen, de megtudta a problémát, így a kérdezősködés elkerülése érdekében egyszerűbb volt tiszta vizet önteni a pohárba. Másrészt pedig, mert úgy érezte egyedül nem bírja már el a terhet ami ezzel jár. Az, hogy senkivel sem tudott beszélni róla, még az anyjával sem teljesen befordította, és mivel nem érkezett emiatt segítség Midoriya úgy érezte egyedül van. Hogy mindent egyedül kell megoldania.
Úgy gondolta, hogy csak a véletlennek köszönhető az, hogy pont Bakugou tudta meg a dolgokat. Bármennyire is volt benne egy félsz, hogy ennek rossz vége is lehet a lelke mélyén örült, hogy most már osztozhat valakivel a gondján és ki tudja beszélni azt magáról. Még akkor is, ha Bakugouról volt szó.
Midoriya ahogy az óráját nézte rá kellett ébrednie, hogy nem is bánja annyira, hogy így történt. És arra, hogy az alatt az egy hónap alatt amit együtt töltöttek valóban megkedvelte Bakugout. Minden nyomulása és néhol idegesítő stílusa ellenére kedvelte őt. Ám nem akarta kimutatni, mert úgy érezte azzal csak biztatná afelé, hogy lehet valami esélye nála.
Remélte, hogy Bakugou előbb útóbb fel fog hagyni az utána való epekedéssel. Mert akkor talán jó barátokká is válhatnának.
Midoriya ezen gondolatára cicegve megrázta a fejét, majd kétoldalt beletúrt a hajába.
 "Mégis mikre gondolok? Bakugou csak egy levakarhatatlan..."
Ekkor megszólalt a kapucsengő, mire Midoriya az ajtó felé kapta a fejét, és felpattant ülő helyzetéből. Ő maga is meglepődött heves reakcióján, majd elkezdte keresni a kulcsát, ám sehol sem találta. Végül felkapva a pótkulcsát az ajtó felé indult.
 "Gyorsan lerendezzük a dolgokat és jövök is vissza. Három perc az egész. Aztán végre lesz egy Bakugou mentes nyugodt hétvégém"- lépett ki mosolyogva az ajtón majd miután bezárta elindult lefelé a lépcsőházban.
Mikor leért és kinyitotta az utcára nyíló ajtót azonnal találkozott a szőke megbilincselő tekintetével, mire a szíve megdobbant.
A vörös íriszek vidámak voltak, az ajkak pedig mosolyra görbültek.
Midoriya észrevétlenül nyelt egyet, majd lesétált hozzá tartva a szemkontaktust. Az egész jelenet kivülről egyáltalán nem tűnt érdekesnek, teljesen hétköznapi volt.
Viszont az érzések amik lejátszódtak a fiúkban máris jelentést adtak a pillanatnak. Az a sok érzelem ami mindkettejüket átjárta más és más volt, mégis ugyan oda vezetett.
Csak ők ezt még nem tudták.