A maffiavezér fia

3 fejezet

•─────⋅☾ Jason ☽⋅─────•

Haza térek Mexikóból, miután 147 embert megöltem, akik mind apám helyét veszélyeztették. Az életem romokban hevert mi tagadás, de az életünket nem mi választjuk, mi csak alkalmazkodunk hozzá.

Mégis az, hogy apám üdvözlő partit ad a tiszteletemre feldühített, összezavarta az elmémet, és valahol mélyen elszomorított. Nem voltam biztos, hogy hogyan reagáljak erre az „elismerésre", mivel az apámtól való támogatás ritkán volt olyan őszinte, mint hirtelen most. Valószínűleg azért váltott ki belőlem ellentmondásos érzéseket, mert korábban nem adott ekkora hangsúlyt az elismerésemre. Általában keményen dolgozó és sosem elégedett vezető típus volt, miatta tudtam mindig csak a hibákra és hiányosságokra koncentrálni.

Az apám tervei helyett, egészen más dolog járta be a fantáziám. Egészen más valaki.

Valóban, úgy emlékszem arra a kislányra, mintha tegnap láttam volna utoljára. Arra a vidám 7 éves kislányra, akinek a mosoly lefagyott az arcáról, amikor megtudta édesapja eltűnését. De mindvégig gyermekként emlékeztem rá. Abszolúte elfelejtettem, hogy az évek nem csak felettem teltek el, hanem felette is. Más lett. Már nincs a csillogás a szemébe, már nincs mosoly az arcán. Minden apró és édes tulajdonságot, szó szerint ki vert belőle az élet, és apja hiánya.

De amikor tegnap este újra láttam őt, csodáltam, mennyire nem látta, hogy leesett tőle az állam. Az a kislány aki az emlékezetemben ült, érett nő lett. Minden idoma egyszerűen tökéletes volt. Már már megfogalmazhatatlan volt az, milyen nő lett belőle. Nem akármilyen nő volt, ő volt pontosan AZ a nő.

Telt ajkai, és fájdalomtól csillogó barna-zöld szemei, mintha egyenesen mágneskét vonzottak volna magukhoz.

Végig gondoltam a helyzetet. Mást nem is igazán tehettem, hiszen folyton csak ő járt az eszembe. Az, hogy meg akarom érinteni úgy, ahogy még soha senkit. Azt akarom, hogy a teste alattam boruljon lángba. Mégis, valóban lennék ennyire önző? A családom elvett tőle mindent, amilyen volt, vagy valaha lehetett volna, és most, ha a közelébe férkőzőm magamat ismerve csak még több fájdalmat tudnék nyújtani neki semmi mást. Nem tudnám előle örökké titkolni, hogy részese voltam annak az éjszakának mikor az apja eltűnt, és ha megtudná a kendőzetlen igazságot abba beleroppanna.

Máris megbántam, hogy megírtam azt az üzenetet a meghívó cédulájára vagy azt, hogy egyáltalán küldtem neki meghívót. Mégis annyira vágyakozom utána, hogy ismét lássam, és nem tudok ellenállni ennek az érzésnek. Attól félek elvesztem az eszemet, és olyat teszek, amit talán nem kéne. 14 év után először érzem azt, hogy egy nő közelében nem tudom kontrolálni magam.

A dolgom a nőkkel, felettébb egyszerű szokott lenni. Megismernek, annyira amennyire hagyom nekik, majd megkapom őket, és többé nem ismerjük egymást. Ez a folyamat mindig is bevált. Hisz a nők, tagadhatatlanul szeretnek veszélyesen élni. Olyasvalakivel lenni, mint én, aki egy érzelmetlen fasz, de úgy basz meg, hogy aztán másnap járni se tudj. A legtöbb nő ezért bukik olyan férfiakra akik rosszak, és aki mást mond vagy feltételez, az biztosan hazudik.

Az amit Sofia közelében érzek, nem evilági. Felemészt a tudat, hogy habár annyira vágyom rá, én sohasem lehetek neki az akire ő vágyik. Sosem szabadna rám vágynia, mert soha nem lehetek az az ember, aki képes lenne őt boldoggá tenni.

•─────⋅☾ Sofia ☽⋅─────•

A bálterem előtt állva, még mindig azon tűnődőm, hogy mégis mit csinálok? Életem minden döntése pontos volt és realisztikus, alaposan megfontolt! Már az első percben tisztáztam magamban, hogy kizárt, hogy eljöjjek erre az eseményre! Majd egy órával ezelőtt, meghoztam a lehető legrosszabb döntésemet! Hagytam, hogy a kíváncsiság vezéreljen! És most itt állok! Talán, életem legnagyobb hibáját követem el éppen!