Egymillió fontos bébik

6.1 Eső után esemény utáni

London, New Hope klinika, december eleje

– Honnan a francból szerezted azt a gumit?!

– A házunkban hányódott, a költözésnél találtam rá.

– És nem jutott eszedbe, hogy megnézd a lejárati dátumát?! Katie születése után használtunk pár hónapig!

– Képzeld, fogalmam sem volt, hogy ezek lejárhatnak, és te jössz vele mindig, hogy ne dobjunk ki semmit, mert pazarlás!

– Miranda... – hörögte Leyton, majd a tenyerébe temette az arcát. Látszott rajta, hogy legszívesebben ezer más helyen lenne, de Miranda sírva könyörgött neki, hogy kísérje el. Egyedül képtelen lett volna megjelenni a doktornő előtt. Most is remegett a lába, miközben az előtér puha, párnázott foteljeiben várták, hogy Dr. O'Brian végre megérkezzen. Elvileg diszkréten kezelte a problémájukat, de a recepciós gyanúsan sokszor tekintgetett feléjük a fogadócsarnok túloldaláról. A szavaikat nem hallhatta, hacsak nem poloskázták be a kanapét. Viszont Miranda nem sokat hagyott a képzeletre; vasárnap reggel nyolckor megjelent kisírt szemmel és a férjével a klinikán, miközben mindenki tudta, még nem terhes.

De akár lehetne is...

– Azért valljuk be, ez elég mulatságos.

– Én egy cseppet sem tartom viccesnek a helyzetet.

Miranda se tartotta annak, de oldani akarta a feszült légkört. Leyton az őrületbe kergette, ahogy hangosan dobolt a fotel karfáján az ujjaival.

– Tudod, lehet, a sors akarta így – folytatta remegő hangon. – Hogy George-ék helyett mondjuk a mi negyedik gyerekünket hordjam ki...

Legszívesebben visszaszívta volna a szavait látva férje elhűlt ábrázatát.

– Te mégis miről beszélsz, Miranda?! – förmedt rá Leyton, és még csak arra sem vette fáradtságot, hogy lehalkítsa a hangját.

– Nem tudnád csendesebben?! – sziszegte oda neki Miranda.

– Én nem akarok még egy gyereket, ezt már százszor megbeszéltük! És ha nem felejtetted volna el, szerződésben vagy a Pilkingtonokkal!

– Igen, tudom, de mi lenne, ha inkább... – Elhallgatott, mert akkor félresiklott a fotocellás ajtó, és megérkezett a doktornő. Miranda azt hitte, Leyton a felbőszült, de ahogy meglátta a nő ingerültségtől vonallá préselt ajkait és összehúzott szemöldökét, már nemcsak a lábai, az egész teste remegett.

– Kérem, jöjjenek velem – szólt hozzájuk az orvos hűvösen. – Ön a férj, feltételezem.

Leyton biccentett, majd felpattant, és Mirandát is felhúzta a fotelből. A nő egyedül képtelen lett volna felkelni, és az életéért csimpaszkodott a férfi karjába, ahogy elindultak a lift felé. Fogalma sem volt, mi vár rá, de egy dolgot már most tudott: ilyen fejmosást még egyetlen volt főnökétől sem szenvedett el, amit most fog kapni. És maximálisan megérdemelte.

Az állatkerti kiruccanás, az évfordulós vacsora, vagy a lányokkal és anyósával szervezett programok mind-mind legfeljebb órákra tudták elterelni a figyelmét a beültetés fenyegető közeledtéről. Ha egy pillanatra is magára maradt a gondolataival, azonnal megrohanták a kétségbeejtő képek az ikerterhességről és a császárról. Pedig a műtőt már lefoglalták, a Pilkingtonok bekészítették a pezsgőt...

És most sikerült az egész programot keresztbehúzniuk.

Tartott tőle, hogy már elszorította a vérkeringést Leyton karjában, mire elértek a doktornő irodájának ajtajához.