Egymillió fontos bébik

12.4 Pandora szelencéje

St Bartholomew kórház, London, április vége

Miranda egy előre csomagolt szendviccsel és a kulacsával felszerelkezve igyekezett szabad padot találni a kórház belső kertjében. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt az alul hálóköntösbe, felül ballonkabátba bújt öregek és a pocakos kismamák között, ezért végül az egyik falnál húzódott meg. Nem volt étvágya, ki akarta hagyni az ebédet, de amikor a kardiológus szélnek eresztette egy köteg brosúra társaságában, a fiatal nővér megállította Leyton szobája előtt, mert a férjét épp átkötözték, és a sebész is rá akart pillantani, ő pedig csak útban lett volna kórteremben.

Étvágytalanul gyűrte magába a szendvicset, miközben elszántan fellapozta a brosúrák közül az elsőt a lényegretörő „7 legfontosabb teendő infarktus után" címmel. Viszont mindössze a második pontig jutott, és a gyomrában szaltót vetett a nehezen legyűrt falat. „Ne nyomjuk el az érzéseinket! Csökkentsük a stresszt!" hirdette a szöveg pofátlan határozottsággal, mintha ez ilyen egyszerű lett volna, mintha ilyen könnyedén változtatni lehetett volna ezen. A kemény határozottság úgy szökött el Mirandából, mint a levegő egy lyukas úszógumiból.

Közben a telefonja csendben remegett a zsebében, emlékeztetve rá, hogy ideje lenne szembesülnie a nem fogadott hívásainak igen hosszú listájával is.

Hasonló csendes pánik kerülgette most a szavakat bújva, mint amikor tizenhat éve egy bömbölő három és fél kilós csomagot és egy alig egy órás gyorstalpalót kapott, ami után természetesnek vették, hogy már haza tud menni, és akár életben is tarthatja a kis lényt, akit pár napja nyomott ki magából. Most ugyanígy nehezedett rá a felelősség, csak egy több mint negyven éves ember bekövesedett szokásait kellett volna valahogy feltörnie, és új, egészségesebb mederbe terelni.

Miközben az életben maradása volt a tét.

– Miranda, te itt?! – csendült fel egy túlzottan ismerős hang, és a nő hitetlenkedve kapta fel a fejét, de a füle nem tévedett. Brenton közeledett hozzá hasonlóan elhűlve és vigyorra görbülő szájjal.

Meg egy vastag kötéssel a fején.

– Te jó ég, veled meg mi történt?! – kérdezte Miranda ijedten. A srác ugyanabban a kinyúlt pulóverben és kopott farmerben parádézott, mint amiben meglepték Leyton lakásán.

– Hát... hosszú, de ha érdekel, elmondom... Szóval miután elmentetek, összebalhéztam Alexszel, mert képzeld, rögtön beköpött a rohadék a főbérlőnknek, és együtt kiraktak, én meg nem akartam menni, ezért kicsit... dulakodtunk – kezdett bele a megszokott, kissé hadarós stílusában. Miranda szeme elkerekedett a „dulakodás" szó hallatán, de Brenton túl gyorsan mesélt, hogy közbe tudjon szólni. – Estem pár fokot, és eléggé odavágtam a fejem, vérzett meg minden, de Alex le se szarta, csak kihajigálta utánam a cuccaim, én meg nem tudtam mit tenni, felhívtam Johnt, a főnököm a bárban, ő mondta, hogy húzzam le a műszakot, és ott is alhatok egy napra. Szóval rendes volt, nekem meg melózni kellett, de aztán már a vonaton éreztem, hogy valami nem okés, és hát oda is rókáztam, meg még legalább háromszor, mire beértem, szóval John behozott ide. Azt mondták, enyhe agyrázkódás, meg összeragasztották a fejem is, bent fogtak estére.

– Brenton, nagyon sajnálom – szúrta közbe Miranda.

– Hát azt én is, hogy ma kitesznek. Ez gáz, fogalmam sincs hová menjek – vakarta meg a tarkóját Brenton. – Gondoltam rá, hogy kicsit megint odavágom magam, érted, nem túl gyanúsan, hátha még egy napot kapok.

– Eszedbe ne jusson!

– Szerinted rossz ötlet, ugye? – nevetett fel idegesen. – Maradandó dolog lenne már belőle, mi?