Egymillió fontos bébik

2.1 Amikor elássák a csatabárdot

London, Brompton temető, október

– Anya, én is megnézhetem a hullabácsit?

– Amy, nem tudtad, hogy ha halottat látsz, akkor kísérteni fog?

– Amy, ilyet nem mondunk, Katie, te meg honnan szedted ezt a baromságot? – sziszegte oda Miranda nekik mérgesen, és remélte, hogy ebből a párbeszédből semmit sem hallott a gyásznép. Folyamatosan zúgott a lágy zene a háttérben, talán elég volt hozzá, hogy elnyomja a hangjukat. – Spike, tedd már el a mobilt! Nem illik.

– Jó, mindjárt – válaszolta fia flegmán, amitől ha lehet, Miranda csak még dühösebb lett, már így is ők voltak messze a legzajosabbak, ráadásul majdnem az első sorban, a közeli rokonok között foglaltak helyet. Mennyivel praktikusabb lett volna valahol hátul ácsorogni az elképesztő nagy tömeggel, a rengeteg, mustráló tekintettől elrejtve...

– Megnézem apával! – döntötte el Amy, majd kiviharzott a sorból. Miranda hiába rendelkezett gyors reflexekkel, a lánya karja helyett csak a levegőt markolta meg.

– Amy! – suttogta dühödten, de hiába.

– Hagyd csak, Miri, olyan kis kíváncsi – válaszolta a balján Charlotte, aki valamiért jól szórakozott rajta, hogy az unokái neveletlenül viselkednek. – A gyerek viselkedjen gyerekként.

Neki viszont épp ideje lett volna elkezdeni felnőttként viselkedni... Még a temetésre is testhezálló, csupacsipke ruhakölteményt választott megspékelve egy tollas kalappal, de legalább fekete színben.

Amy szerencsére pontosan azt tette, amit bejelentett és nyílegyenesen Leytonhoz rohant, bár Miranda előtt lepergett közben néhány horrrorisztikus forgatókönyv: feldönti az egyik elegáns vázát a sok közül, amelyekben hófehér kálák, liliomok és krizantémok illatoztak, beleesik a koszorúhegyekbe, vagy felrúgja a mécseseket, és lángra kap először a súlyos, bordó szőnyeg, majd minden más, gyorsan urnás temetésbe fordítva az eseményt.

Helyette Amy felkéretőzött az apja karjába, és együtt álltak tovább a nyitott fedelű koporsó mellett. Miranda csak Horace petyhüdt állára látott rá, így is kirázta a hideg és inkább elkapta a tekintetét. Miért nem lehet már lezárni a fedőt?

– Nocsak, nocsak, Harold is visszarepült – suttogta közben Charlotte Miranda bal oldalán. – Ő Horace fia, és egészen egy buddhista templomig menekült az apja elől. Szerzetesnek állt, és turistáknak tolmácsol.

Az előttük lévő sor felé nézett, ahol az egyetlen ismerős, szigorú kontyú Cynthia mellett egy talán Mirandával egykorú, zömökebb férfi ült, és a nővel ellentétben valóban nem tűntek kisírtnak a szemei. A nő másik oldalán két, Katie-nél alig idősebb lány és egy idős, köpcös asszony foglalt helyet. Minden bizonnyal Horace özvegye és unokái.

– Cynthia férje nincs itt – vonta össze Miranda a szemöldökét –, mi is volt a neve...?

– Gerarddal elváltak körülbelül egy éve. Azt mondják, megcsalta a közös titkárnőjükkel. Elég ronda ügy, mert azokban az időkben Garrisonék az egyik legnagyobb részvényesei voltak a LÉN-nek, úgyhogy nemcsak Cynthiának fájt a szakítás.

Mirandát nem taglózta le a hír, hogy egy gazdag és sikeres férfi félrekacsintgat. Látva a temetés körüli rongyrázást, annyira mégse roppantotta meg anyagilag a LÉN-t az a szétválás.

– Szegény Cynthiára rájár a rúd – folytatta Charlotte suttogva, mintha kötelességének érezte volna, hogy Mirandát még a szertartás előtt felzárkóztassa a LÉN tíz évnyi pletykájával. – Nem elég, hogy még mindig pereskedik a férjével, át is kellett vennie a cég vezetését Sammel. Tudod, Horace egészsége évek óta hanyatlott. Bár elvileg Cynthia Leopolddal, az új stratégiai vezérigazgató-helyettessel vigasztalódik...