Egymillió fontos bébik

2.3 Amikor elássák a csatabárdot

London, Horace Landon birtoka, október

A hagyatéki tárgyalás pontosan úgy zajlott, ahogy Leyton várta. Horace még a nevét sem említette meg, pedig a sofőrjére is hagyott valamit. Azért reménykedett benne, hogy ennyire nem lesz kicsinyes a bácsikája.

Horace dolgozószobájában álltak, egy impozáns, félkör alakú teremben. Padlótól mennyezetig érő ablakok engedték be a délutáni napfényt, mellettük súlyos könyvespolcok sorakoztak, szakkönyvektől, atlaszoktól és szaklapoktól roskadozva, angol, francia, német és orosz nyelven. A nehéz dolgozóasztalon épp Harry rendezte össze a papírjait és Sammel beszélt fojtott hangon. Az ügyvéd már nem dolgozott a cégnél, nyugdíjba ment két éve, de Horace végrendeletét még elvállalta. Deborah és Harold már távoztak, utóbbi kiváltképp virágos hangulatban, nemrég tudta meg, hogy Horace jachtját ő örökölte, de a volt Mrs. Landon sem lehetett elégedetlen a dél-franciaországi villával.

Leyton ritkán járt ebben a szobában, gyerekként tabunak számított. Tervektől és egyéb, a LÉN szempontjából kulcsfontosságú papíroktól roskadozott mindig az az asztal kusza rendezettségben. Horace a plafonon lett volna, ha egyen is foltot ejtenek, meggyűrik a szélét vagy csak elmozdítják a pozíciójából.

– Gratulálok az új házadhoz, Cynthia – fordult inkább nosztalgiázás helyett unokatestvéréhez, utalva rá, hogy a Horace-birtok ettől a pillanattól az ő birtokát képezi. Leyton remélte, a hangjából nem hallatszik ki a frusztráltsága. Már elcsigázott is volt, hajnali ötkor keltek, hogy a gyerekeket össze tudják készíteni és tízre a szertartásra érjenek. Most elmúlt négy, épp ideje lett volna visszaindulni, hogy este tízkor már mindenki a saját ágyában feküdjön.

Közben kitartóan fájt a feje, az a pohár bor pedig csak erősített rajta.

– Mindig is utáltam, el fogom adni – válaszolta Cynthia. – Talán elég lesz az összeg rá, hogy végre ki tudjuk teljesen vásárolni a Garrisonokat a cégből.

Áh, igen, Cynthia volt férjének családja jelentős részvényesük volt.

– Hallottam, hogy nehéz időszakon vagy túl – vágta zsebre a kezét.

– Nagy volt a nyomás rajtam, igen. Te meg látom, jól belehelyezkedtél a kertvárosi apa szerepbe.

Leyton szemöldöke megrezzent, de már várta, hogy Cynthia mikor köt belé, egészen sokáig bírta, és a folytatásra se kellett sokáig várni.

– Tudom, hogy nem vet fel a pénz, de mi ez a kopott zakó? A cipő sem megy hozzá. Borotvára viszont biztosan lenne pénzed, a hajadat meg gondolom, Miranda nyírja...

– Így szeretnéd újra összekovácsolni a családunkat, hogy megjegyzéseket teszel rám? – szólt közbe. Pedig reménykedett benne, hogy Cynthia viselkedésére pozitív hatást gyakorol, hogy nincs Horace, aki ráerőltethetné a véleményét. Igaz, legalább olyan betegesen meg akart felelni neki, mint Leyton, ha nem jobban.

Hiszen arról a nőről beszélünk, aki már az egyetemi évei alatt összeházasodott Anglia egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb családjának egyik tagjával, majd kitüntetéses diplomával elvégezte az egyetemet, pár év munkaviszony után kötelességszerűen megszülte az utódokat és rohant is vissza dolgozni a LÉN-hez, nehogy megtörjön a karrierje.

– Valamikor muszáj pótolnom őket, miután tíz évre elnyelt a föld.

– Ezt úgy mondod, mintha fogalmad sem lenne, miért kellett elhagynom a céget. Vagy mintha lett volna választásom.

– Választásod, Leyton? – kérdezett vissza Cynthia élesen. – Ha jól emlékszem, nem kirúgott Horace, csak nem tett igazgatóvá, te meg gyerekes dacból azonnal felmondtál.