Egymillió fontos bébik

12.2 Pandora szelencéje

London, Charlotte rezidenciája, április vége

– Szia, apa, tudom, hogy elég későn kereslek, meg minden... Csak gondoltam megkérdem, h-ho-hogy vagy? – Spike majdnem elkáromkodta magát, amikor minden igyekezete ellenére árulkodón megremegett a hangja. A vendégszoba előtt ácsorgott a folyosón, Clare már vagy egy órája zuhanyozott, Miranda pedig mesét olvasott a lányokkal a szobájukban.

– Hm... köszönöm az érdeklődésed, de ugyanolyan jól, mint tegnap reggel, amikor kivittelek az állomásra – válaszolta Hank. Spike szinte látta maga előtt ahogy ült a tévé előtt, vagy már az asztali gépénél a lestoppolt játékával, nyakában a fejesével. – Valami gond van?

– Ja, nem, nincs... – folytatta Spike szerencsétlenül, és első ösztönös reakcióként majdnem kinyomta a hívást. Nem egyeztetett senkivel, de tudta, hogy nem az ő feladata terjeszteni a hírt, és kedve sem volt hozzá. Viszont hiába próbálta, egyszerűen nem bírta legyűrni magában a késztetést, hogy felhívja az apját.

– Jó volt a koncert?

– Milyen konc... ja, hogy a koncert! Aha, Pierre aztán meghívott minket az öltözőjükbe meg autogramot is adott.

– Nem lepődtem meg – érkezett az apja száraz felelete.

– Ripacsabb, mint amire emlékeztem, de azért jó fej volt...

– És ma mit csináltatok?

– Hát... voltunk erre meg arra... – válaszolta Spike akadozó nyelvvel. Tudta magáról, hogy nem egy rögtönzőzseni, de most a maradék kreativitása is elhagyta, és baszd ki, újra szúrni kezdett a szeme. Pedig kibírta bőgés nélkül, amikor Miranda fátyolos hangon közölte a híreket Charlotte-tal meg a lányokkal, és akkor is csak nedves lett a szeme, amikor Katie az ő mellkasán bőgött vagy fél órát. De most elég volt ez az egy mondat, már el is csuklott a hangja. Kétségbeesetten nyelt párat, hátha ezzel vissza bírja tartani a könnyeit. Mire is kellett gondolni? Hidegre? Jéghegy!

– Miért érzem úgy, mintha titkolóznál előttem? – kérdezte az apja gyanakodva. – Valami zűrbe keveredtél, Spike? Megbeszéltük, hogy rendesen viselkedsz, és bármi is történt karácsonykor, nem ugrasz Leyton torkának.

És miért most kellett felemlegetnie a nevét?

Spike inkább a szájára szorította a kezét, és talán egy percig állt csukott szemmel, füléhez emelt telefonnal. Kétségbeesetten próbálta nem elbőgni magát, de már zúgott a feje a megerőltetéstől.

– Spike? Ha akarod, most azonnal autóba ülök...

Mindennél jobban vágyott rá, hogy az apja itt legyen, mégis bepánikolt a gondolattól, hogy Hank forgalmas autópályákon hajtson végig, amikor bevallottan nem szeretett sötétben vezetni. Akár baja is eshetett...

– Nem kell, nincs gond – találta meg nehézkesen a hangját, de sokkal tompábban szólt a megszokottnál. Közben egy görénynek érezte magát a nyilvánvaló hazugság miatt. Volt gond bőven, még ha Miranda azt is szajkózta fáradhatatlanul, hogy a nevelőapja túl van a nehezén. Spike meg mert volna esküdni rá, hogy egy orvostól kölcsönözte ezt a mondatot, mégis hogy lehetne valaki túl a nehezén, ha frissen vágták fel és varrták össze a mellkasát? – De figyu, apa, nem gondoltál mostanában öhm, orvoshoz menni?

– Tessék...?

– Tudom, kicsit hirtelen, csak izé... szóval az embernek mindenféle egészségügyi gondja lehet, amiről nem is tud, ugye? Rák, meg minden.

– Spike, ez azért tényleg elég furcsa és légből kapott kérés, biztos, hogy minden rendben?

– Persze, csak Clare-rel beszélgettünk, hogy öh... milyen sok haverunk szüleivel vannak gondok, például ott az egyik ismerősének az apja, aki egyszer csak összeesett, és... – Megint megakadt, mintha a levegő egyszerűen kifogyott volna a tüdejéből, és képtelen lett volna újra megtölteni. – Csak menj el orvoshoz, jó?