ANALÓG /H.H./

Tizenhatodik Fejezet

                     Körmeim vadul kopognak a mappám keményített felületén, miközben a tárgyaló terem hosszú asztala mellett ülve türelmetlenül várom a munkatársaimat. A kollégáim szépen lassan kezdik megtölteni a rideg és fehér falakkal körbevont termet, halk morajlással egybeöltve.

A mellettem elhaladó Carter sokatmondó pillantással illet engem, amire üdvözlésként biccentek és hátradőlök a fekete székemben. Fekete farmerom anyagát piszkálva várok a személyre, akitől köztudottan függ a karrierem. Marco jelenléte pedig azonnal meg is tölti a frusztráltságom szintjét a maximumig, amint belép a szobába. A gyomrom összeugrik és lever a víz, ahogyan az asztalhoz sétálva megáll a velem szemben levő szék mellett és helyet foglal azon. Nagyot nyelek, ahogyan tekintetünk összefonódik és magamra erőltetek egy mosolyt, hátha ezzel kevésbé láttatom az unszimpátiám, amit iránta táplálok.

Miután mindenki megérkezett, el is kezdjük a megbeszélést. Felvezetésként Carter bevon minket az elmúlt hetek történéseibe, hogy miként alkottak a fiúk egy-egy eseményen és mi várható a közel jövőben. Arról is tudomást szereztem, hogy Felix lesz a Louis Vuitton új nagykövete, ahogyan Hyunjin holnap jelenik meg a Versace rendezvényén is. A büszkeségemet kénytelen vagyok félretenni és máskor kiörömködni magam, hiszen a férfi áttér az általunk elvégzett munkásságokról. Mivel mi a színesebb és kreatívabb ágazatot képviseljük, nem tartoznak ránk a könyvelési és pályázati eredmények. Bár sosem hagyjuk ki az irodisták szekálását, a hangmérnököknek szokásuk felhozni a témát, ki nem állhatják őket.

Marco a semmiből köszörüli meg a torkát előttem, amire érzem, hogy kifut a vér az arcomból. Falfehéren pillantok a tőlem nem sokkal messzebb ülő Carterre, aki rám sem hederít. Nem törődömségét látva még inkább elönt a pánik és levegőmet visszafojtva dőlök hátra a székemben. Az olasz akcentus hallatán félve vezetem tekintetem a srácra, aki a közösségi médiás specialisták és a video technikusok munkái után az egyéni projekteket kezdi felvezetni.

Próbálom magam nyugodtnak láttatni, de a mellettem ülőeknek egyértelmű, hogy szétvet az ideg. A nyugtalanság úrrá lesz rajtam a felvezetést hallva, hiszen ez az én munkámról szól.

– ..és akkor ugye tudjátok jól, hogy a munkáimmal nagy ívben elkerülöm a leegyszerűsített tematikát. Érzelmek kellenek, hogy a kép szinte beszéljen és életre keljen az előtt, aki éppen megnézi azt. Madison ezt figyelembe sem véve adta át nekem ezt a portfóliót, ahol idolunk még csak ki sincs sminkelve. – nyitja meg a digitális táblán a képeimet, amin való igaz, hogy semmi cicomázás nincs. Volt elég az elkészülése után.

Szavai késszúrásként hatolnak az elmémbe. Ajkaim alig láthatóan elnyílnak egymástól és hiába szeretnék a saját védelmemben felszólalni, képtelen vagyok megszólalni. A fülem sípolni kezd és a csalódottság, mely átjárja a lelkem megrémiszt. Megalázva érzem magam, ahogyan a munkámat mutogatva ócsárolni kezd.

– A letisztultság miért kritérium? – teszi fel a kérdést Carter elgondolkodva. – Egyszerű outfitben van, egy mindennapi oldalát mutatja Hyunjinnak, mintsem egy erőltetetten beállított stílus vonalat. – áll a védelmemre haverias hangsúllyal.

Jól láthatóan Marconak nem tetszik Carter hozzászólása, azonban nem tud mit válaszolni, miután többen hangot adnak egyetértésüknek. Dicséretet nem kapok, viszont csúsztatást sem. Erre a munkámra felelősséget kaptam, amit Marco nézetei szerint nem érdemeltem meg és a közel jövőben nem is számíthatok még ilyen hasonló magán projektre.