ANALÓG /H.H./

Különkiadás

Éjjel tizenegy körül járhat az idő, azonban nem bírok aludni. Karácsony van, Szöul utcáit hó fedi, én pedig egyedül vagyok a lakásomban, hiszen Hyunjin díjátadón van Japánban.

Megígérte, hogy együtt töltjük az ünnepeket, azonban nem vonhatom felelősségre a munkája miatt. Tagadhatatlanul csalódott vagyok, de eszem ágában sincs megemlíteni ezt neki. Bele van merülve a kötelezettségeibe, jó barátnőként pedig az a feladatom, hogy támogassam őt, nem bele állnom az apró kis hibákba.

Sóhajtva tápászkodom fel az ágyamból, majd Hyun egy elnyúlt pulcsiját magamra kapva kicsoszogok a nappalin át egyenesen a konyhába. A konyhaszekrény alatti ledet felkapcsolva hunyorogni kezdek a hirtelen fény hatására, amit pillanatokkal később meg is szokik a szemem. Engedek egy pohár vizet, majd letelepedek az egyik bárszékre a pult mellett, hogy aztán kezembe vegyem a telefonom.

Meglepő módon Hyun semmit nem írt, ami borzasztóan fura, hiszen ha Minho tudott küldeni karácsonyi köszöntőt, úgy ő neki is lehetett volna rá ideje. Lenyelem a kesernyés ízt a nyelvem alól, majd válaszolok a legjobb barátomnak és átlépek az instagramra, hátha az majd lefoglal.

Az otthoniak mind karácsonyfával pózolva töltögetik fel a képeiket, amíg persze itt Koreában ez csak az utcákon feldíszített fenyőkkel megvalósítható. Furcsa volt, hogy idén én sem vettem karácsonyfát, de kénytelen vagyok tartani magam az itteni hagyományokhoz. Hiába töltöm egyedül a karácsonyt.

A frissen sült sütik kényszeresen tökéletes beállítottságáról készült fotók láttán csak halvány mosoly szökik az arcomra. Lottie is ilyen képekkel bombázott egész karácsonyra készülése alatt, szinte le sem tagadhatta mennyire várta az ünnepeket. Ellentétben velem, hiszen már ahogy a lakásomon végig nézek, ugyanúgy néz ki, mint az év többi, átlagos napján. Egyedül a Minhotól kapott fehér pulcsin virít egy mikulás sapkát viselő kis cica, ami a fotelem karfájára van dobva. Nem vettem még fel, Hyun pedig alapból sem szereti, ha Minho cuccai köszönnek rá vissza rám nézve.

Szemöldökömet ráncolom a gondolathatására, majd rám nem jellemzően, de felmegyek egy receptes oldal honlapjára. Sosem szoktam recepteket böngészni, egyedül ha már a kihalás szélén állok és nincs lehetőségem a rendelésre.

– Most komolyan süssek karácsonyi kekszeket? – teszem fel a kérdést hangosan, hátha majd a lakásom magánya esetleg válaszol rá. Megerősítést persze nem kapok, jelet azonban annál inkább, hiszen egy hó fedte fa ág olyan erővel csapódik az ablakomnak, hogy sikeresen összerezzenek. Ijedten kapom a fejem a hang irányába, a vastag hóréteg láttán pedig elégedetlenül felprüszkölök.

Ez egy igen lesz.

Nincs mit tenni, állhatok neki este tizenegykor kekszeket kavargatni és sütni. Kinek jut eszébe ilyen egyáltalán? Szinte idáig hallom Hyun gúnyos megjegyzését, miszerint más örülne, ha aludhatna ilyenkor, nem hogy még sütögessen.

A kakaós masszához próbálom éppen a lisztet hozzáadni, amikor a telefonom csörögni kezd. A szívem azonnal kihagy egy ütemet annak reményében, hogy a barátom az, így mindent elhajítva hajolok a készülék felé, aminek a kijelzőjén a nagynéném, Gianna neve villog folyamatosan. Úristen, de rég beszéltem vele!

– Neked is szia cicám, hány hónapja nem beszéltünk, nyolcvan? – hajol közel a kamerához, amint fogadom a hívást. Ajkaimat vonallá préselve támasztom meg a telefont  az egyik nem használt bögrém falához, miközben folytatom a liszt adagolását. – Te sütsz? Úristen! – akad fenn elképedve.

Nevetve húzom össze a szemeimet, majd elkezdem összekeverni a tésztát. – Szia Gia, karácsony vagy mi van tudtommal. – játszom az agyam, amire gúnyosan nevetni kezd. – Ne szólj le, jó lesz!