ANALÓG /H.H./

Harmincharmadik Fejezet

Gyomorgörcsöm van, ahogyan a liftben állva, Minhoval az oldalamon egyre közelebb érünk a Hyunjinnal közös szobám emeletéhez. Tömény sóhaj hagyja el ajkaimat, amire a mellettem álló srác biztatás képpen vállamra simítja kezeit.

– Bemész, magadhoz veszed a bőröndöt és jössz is ki. – arcára kirajzolódó halvány mosolya azonban nem hat rám úgy, ahogyan ő azt szeretné. Nehéz súly nehezedik a mellkasomra, ahogyan végig gondolom az egésznek a lemenetelét. – Bemenjek veled? – teszi fel a kérdést halkan, a lehető legóvatosabb módon. Lassan sandítok rá, amire kérdőn felvonja a szemöldökét. – Engem nem igen érdekel mit reagál. – von vállát unottan.

– De engem igen. – emlékeztetem, arcvonásai pedig abban a pillanatban szinte azonnal megváltoznak. Zavartan bólint egyet, majd nagyot nyelve csak elfordítja tőlem a fejét, hogy kiléphessen a megérkezésünk percében.

Erőt véve magamon, ahogyan Minho oldalasan megállva vár arra, hogy végre kiszálljak a fém dobozból. Biztatóan biccent, amire nagy levegővel töltöm meg tüdőimet és a folyosóra lépve elindulok a szobánk irányába. A 34-es szám előtt megállva, remegő ujjakkal teszem a kilincsre a kezem. Úrrá lesz rajtam a szorongás és védtelennek érzem magam az érzéseimmel szemben. Annyira szeretem, hogy szinte kérdés nélkül megtudnám bocsátani neki ezt az egészet, hiába éget szét belülről a bizonytalanság.

Saját magamra is gondolnom kell, hiszen ha most ezt elengedem, a jövőben engem fog szétcincálni a kétségek sokasága.

– Megvárlak itt. – ébreszt ki a gondolataimból Minho, ahogyan közvetlen az ajtó mellett, vállát a falnak döntve magasodik felém.

Alig láthatóan bólintok, majd a kilincset lenyomva óvatosan kinyitom az ajtót. Furcsállom is, hogy nincs bezárva, de elengedem a tényt, hiszen ő sem lehet a legjobb állapotban, hogy ilyenekre oda figyeljen.

A szoba ugyanúgy áll, ahogy itt hagytam annyi különbséggel, hogy a bőröndömön különböző felsőim összegyűrve foglalnak helyet. Szemöldökömet ráncolva sétálok beljebb, az ágyra nézve pedig Hyunjint veszem észre, ahogyan a matracon feküdve éppen pihen. Nem ébred fel az érkezésemre, így a lehető leghalkabban próbálok oda lépni a bőröndömhöz, hogy remélhetőleg az összes kint levő ruhámat bele tudjam gyömöszölni. Még a fürdőből is ki kell pakolnom.

Nem bírom ki, hogy ne forduljak felé. Néma sóhajjal tipegek közelebb az ágyhoz, majd oldalra döntöm a fejem, hogy ráláthassak megpihent arcára. Orrát felhúzza, arcvonásai pedig még ilyenkor is megfeszülnek. Legszívesebben végig simítanék rajtuk.

Fekete tincsei összekócolódtak, ezzel keresztezve arcát, amit hirtelen a párnába fúr. Szuszogva húzza össze szemeit, majd hosszú ujjaival a párna csücskét megragadva piszkálni kezdi azt. Rosszat álmodik, mindig ezt csinálja, ha valami olyan dolog történik vele a gondolataiban, amit ő nem szeretne.

Akaratlanul is fehér pólójával fedett hátára simítanám tenyerem, azonban még éppen időben, a levegőben állítom meg kezemet. Ennek még nincs itt az ideje.

Inkább a fürdőszobába veszem az irányt, hogy a polcokon levő neszeszereimet magamhoz véve ki is fordulhassak, azonban egy fehér pólóba bújtatott mellkas ebben megakadályoz.

Levegőt is elfelejtek venni, ahogyan a barna szemek összetalálkoznak zöldjeimmel. Megannyi érzelemmel csordultig töltve pislognak vissza rám, miközben az álmosságtól összébb húzódnak.  Dús ajkai elnyílnak egymástól, amint a kezemben levő apró táskákra vezeti le tekintetét.

– Hova mész? – kérdezi halkan, rekedt hangját hallva pedig már megszokásból is kiráz a hideg.

Nagyot nyelve kerülöm ki őt, ezzel együtt a válasz adást is, amire felszisszen. Egyenesen a bőröndömhöz sietek, majd az neszeszereknek megfelelő helyre kezdem pakolni azokat, egy percig sem gondolkodva. Ajkaimat vonallá préselem és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a szívem eszeveszett ritmusát.