ANALÓG /H.H./

Huszadik Fejezet

                     Három nap Hyunjin nélkül. Ilyenkor persze egyértelműen arra gondolnak a normális párkapcsolatban élő emberek, hogy "jaj de szomorú, külön kell töltenünk pár napot" és "jaj annyira, de annyira hiányzik már most" ezekkel ellentétben azonban én jelen pillanatban a világ legmegkönnyebbültebb személye vagyok.

Nincs, aki elfoglalja az ágyam egész részét, nem beszélve arról, hogy végre a munkámmal is foglalkozhatok, amiért egyáltalán fizetnek.

A hotelből mindenkinek ki kellett költöznie a reggel folyamán, a srácok visszatértek a lakásukba, mi, staffok pedig az általunk béreltekbe. Persze akinél ez nem állt opciónak, ő hostesekben és egyéb ilyenekben szállásolta el magát egy normális élettér erejéig.

Szokatlan volt belépni a saját lakásom falai közé. A fahéj illat szinte azonnal az orromba szökik, amint az előszobába érek. Minden úgy van, ahogyan hónapokkal ezelőtt hagytam. A fogasra fellógatott kabátjaim, a szanaszét szórt, páratlan cipőim és még a komódra hajított cigaretta dobozom is a helyén van. Legalább nem törtek be.

A szürke falak úgy érzem, mintha türelmetlenül vonnának közre, mint akit már régen haza vártak. Hiszen igen, végre itthon vagyok. Ledobom a kulcsaimat az azoknak megfelelő helyre, majd bőröndjeimet magam után vonszolva egészen a szobámig hurcolom őket. A téglás tapétán vadul lógnak a közös képeim hol barátokról, hol pedig a cicámról. Most már sokkal több kép keretre van szükségem.

Még csak éppen leülnék a francia ágyam szélére, amikor a farzsebemben levő telefonom rezegni kezd. Sóhajtva nyúlok a készülékért, a név láttán pedig összeráncolom a szemöldököm és fogadom a hívást.

– Alig telt el pár óra, meg amúgy is miért hívsz messengeren? – értetlenkedem.

A vonal túlsó oldaláról elhangzó pufogást hallva megforgatom a szemeimet, hiába nem látja. – Nem mintha már hiányozni kezdtél volna, meg alapból is repülőn vagyok, így könnyebb volt! – gúnyolódik Hyunjin.

– Mondjad miért hívtál! – sürgetem, miközben kihangosítva őt, ledobom a telefont az íróasztalomra, ami inkább már sminkes asztal lett az idők során.

Csend, egyedül a repülő zúgása tartja fent a hangszínt. – Teszteltelek, mi lett volna, ha rosszul vagyok és te nem reagálsz semmit sem? Ennyire vagyok fontos neked? – akad ki sipákolva.

– Tudod, hogy viselkedsz most? Mint egy ripacs! – jegyzem meg, amin felhőköl. – Ne fárassz már a hülyeségeiddel, most csak azért hívtál, mert unatkozol? – vonom fel a szemöldököm a bőröndöm kinyitása közben. Mivel habozik a válasszal, nagyot sóhajtok. – Ennyit a szabadidőről! – ujjongok ironikusan.

Felhorkant. – Ha ennyire zavarok, le is tehetem.

– Minden álmom valóra válna. – vágom rá még inkább húzva az agyát.

– Milyen amúgy haza menni?

Elmosolyodok érdeklődésén, aztán eszembe jut, hogy igazából csak unatkozik. – Fura amúgy, tehát mindennap öt csillagos hotelekben keltem fel, aztán mostanra már elszoktam a fapadostól. – játszom az agyam, amin felnevet. – Rohadt jó amúgy, tudat alatt úgy hiányzott már minden! – nézek körbe a szobámban.

– Már csak én hiányzok onnan. – hangján hallom a mosolygást, le sem tudná tagadni.

Fejemet csóválva fojtom vissza a mosolyom és megköszörülöm a torkom, komoly hangszín reményének érdekében. – Rád teszem!

< - >

Órák óta dolgozom, válogatok és szerkesztgetek, azonban nem haladok egyre a kettőre. A nagy adag koffein bombám fellett görnyedve sóhajtok, majd telefonomat a kezembe véve visszaírok Lottienak, aki teljesen kétségbe van esve a történtek hatására.