ANALÓG /H.H./

Negyvenedik Fejezet

                         Kikerekedett szemekkel bámulok ki a konyha széles ablakain, miközben a reggeli kávémat kavargatva megtámaszkodom a mögöttem levő fekete márvány mintás konyhapultban. Magam sem hiszem el, hogy egy ilyen hideg és hóban gazdag tél után végre ránk köszöntött a tavasz. Ez az első reggel, hogy az ablakon kinézve nem a zord, rideg időjárás köszönt vissza rám.

Fél éve, hogy Amerikából visszajőve Hyun megkért, hogy költözzünk össze, együtt. Elmondása szerint soha többé nem szeretne távol tudni magától, vagyis némileg ezt fordítottam le a "nélkülem még véletlenül életképtelen lennél" megjegyzéséből, így kisebb habozás után, de igent mondtam az ajánlatára.

– Min mosolyogsz ennyire? – vonom fel a szemöldököm, ahogy megpillantom a nappalimba besétáló magas alakját.

Hiába próbálja elrejteni somolygását az álcázottan unott tekintetével, amivel felém néz. Már régen lebukott előttem. – Már szimplán az életemet sem élvezhetem?

– Te mióta élvezed az életed ilyen látványosan? – érdeklődöm nevetésemet visszafojtva, miközben helyet foglal mellettem a kanapén. Gondolkodást színlel, amire fekete pulcsijába bújtatott vállára csapva eltátom a szám. – Azt kellett volna mondanod, hogy amióta velem vagy!

Egy időben kezd el fintorogni és hunyorogni rám, ahogyan felém fordítja fejét, hogy hatalmas tenyerével hátra lökhesse az egész fejem. A kanapé háttámlájának esve csak hitetlenül pislogok, amire ő hangosan felnevetve csak hátra mászik hozzám.

– Bocsi bébi, muszáj volt. – nevet ki továbbra is. Durcásan pislogva nézek fel rá, ő pedig az alkalmat kihasználva óvatos csókot nyom az idézőjelesen bántott területre. – Költözzünk össze!

Jól hallottam volna? Kétszer is végig gondolom a mondatát, mielőtt még reagálni tudnék rá. Sosem beszéltünk még ilyenekről, hiába vagyunk már együtt több, mint egy éve. Évfordulót sem ünnepeltünk pont a kapcsolatunk rögös eleje miatt. Sosem skatulyáztuk be magunkat.

– Tessék? – mosolyodom el zavartan, miközben feljebb tornázom magam az ülő helyzetemben. Szórakozott tekintete már el is tűnt, olyan nyugodtan néz rám, mint szerintem soha máskor. Mintha egy olyan hétköznapi dolgot közölt volna velem az előbb. – De hát.. Ez most hogy jött neked? Mármint, én a dormba, vagy te hozzám.. – hebegek.

Fejét rázva kezd el ismét grimaszolni. – Isten őrizzen, hogy téged az állatok közé beengedjelek! – céloz itt a srácokra. – Tudom mennyire életképtelen vagy nélkülem, így te majd kiválasztod a lakást, én pedig intézkedem...

Egy kikötésem volt, még pedig, hogy közös legyen és felezzük meg a bérleti díjat. Persze ő kézzel lábbal próbált ragaszkodni ahhoz, hogy ő majd megveszi és nekem nem kell az anyagiakkal foglalkozni, hajthatatlan voltam. Pont ezért nem egy luxus, de annál otthonosabb lakásban tölthetjük a mindennapjainkat. Feltéve, ha a kedves úriember nem éppen a világ másik felén van munka kapcsán.

– Már megint nem vártál meg, te mocsok? – reggeli, rekedtes hangja ejt ki az ábrándozásaimból, amire visszafojtott mosollyal az arcomon fordulok az ajtófélfában megtámaszkodott alakja felé. Szálkás felső testét nem takarja semmi sem, ahogyan fekete melegítőjének dereka is javában lelóg V vonalára. Szinte alighanem elhagyja azt a nadrágot egyhamar.

Szórakozottan vonom fel a szemöldököm. – Nem tehetek arról, hogy ilyen sokáig alszol. – vonok vállat, amire engem kigúnyolva kezd el grimaszokat vágni, miközben elém csoszogva engem takaró, hatalmas pólója alá csúsztatja kezeit. Ujjaival derekamat cirógatva ölel magához, míg fejét nyakhajlatomba fúrja. Tarkójára lógó fekete tincsei közé túrva csak lágy csókot nyomok nyakára, amire felhümmögve gyengéden megszorítja a derekam. – Még szinte alszol! – nevetek fel panaszkodására.