ANALÓG /H.H./

Harmincötödik Fejezet

Egy emberként kezdünk el integetni a képernyőn megjelent Marconak, aki a hatalmas csapatunkat meglátva csak meglepett nevetést enged ki ajkai közül.

– Sziasztok, jó reggelt mindenkinek! – köszönt minket kedvesen, egy bögre kávéval a kezében.

Hozzánk hasonlóan ő is kényelmes ruhákban foglal helyet a kamera előtt, annyi különbséggel, hogy ő otthon, Szöulban ül az irodájában.

– Ide hívtam mindenkit, ahogy kérted. – kezdi Chan, miután mindegyikünk elcsitult az üdvözlésben. Én Seungminnak dőlve eszegetem a Lottietól kapott oreo kekszeimet, megosztva azt persze az előbb említett fiúval is hálám jeléül, amiért ilyen kényelmes válla van. – Említetted, hogy vannak változtatások a programban.. – dönti oldalra a fejét, várva a főnöke kiegészítését.

– Igen, igen! – bólogat hevesen. Nagyon jó, mindig mindent az utolsó pillanatra hagy. – Mivel láthatjátok, nagyon nem Los Angelesben vagyok, így a projekt levezetését a helyettesem fogja átvenni, de ezenfelül szeretném, ha Madison is ugyanúgy ott lenne a fontos pillanatoknál. – emel ki engem egyedül, amire felkapom a fejem.

Megszeppent mosollyal az arcomon emelem fel a fejem, bár így is zavarba ejt, hogy mindenki rám néz a szobában. Hyunjinnal akad össze a tekintetem, akinek a nem sokkal ezelőtti féltékenység hullámának minden töredéke eltűnt és egy sokatmondó, mély pillantást ejt felém. Hiányzik, le sem tagadhatnám, hogy mennyire. Nagyot nyelek barnáiba nézve, hosszabbra sikerült szemkontaktusunk pedig sokunknak feltűnik a társaságból.

– Fake eyes open.. – énekel fel Felix a semmiből, amire Lottie felcsattanva nevet fel az egyik fotelből, kizökkentve teljesen az eddigi gondolatmenetemből.

– Rajta leszek Marco, köszönöm! – intézem kapkodva főnököm felé a szavakat, aki csak halványan biccent egyet. Torkomat megköszörülve dőlök vissza Seungminra, aki visszafojtott nevetéssel harap bele a tőlem kapott kekszbe.

– Amúgy, ha már ennél a zenénél tartunk, köszönöm Felix, hogy felhoztad, hiszen terveztem nektek valamit. – jelenti ki Marco, amire értetlenül emelem a képernyőre a tekintetem. Azt ne mondja, hogy.. – Mivel annyira nagy sikere lett a Tastenek, arra gondoltam elénekelhetnétek a rajongóknak tánc nélkül.

A szívem kihagy egy ütemet és még lélegezni is elfelejtek a kijelentés hallatán. Hyunjin szinte pillanatokkal később, hevesen kezdi rázni a fejét, miközben felül az eddigi fekvő helyzetéből.

– Ebben már biztos vagyok, hogy nem adjuk elő! – tiltakozik hevesen. – Én írtam azt a dalt és én döntöm el, hogy mikor énekeljük el és mikor nem! – bök a mellkasára határozottan.

Marco értetlen tekintete köszön vissza ránk. – Azért ez nem így működik Hyunjin, másrészt pedig mi gátol abban, hogy előadjátok? – nevet zavartan.

Mindenki tudja mi az.

– Minho nem énekl-

Az említett elképedve dörren fel. – Ne legyél már ennyire gyerekes!

– Nem adjuk elő és kész! – von vállat Hyunjin fékezhetetlenül, miközben lopva rám pillant, azonban nem számít eddig is rajta csüngő tekintetemre. Barnái otthonra lelnek zöldjeimben, még mielőtt a padlóra süti tekintetét és egy ideges mosolyra húzza ajkait.

Kínos csend telepszik a szobára, ez pedig mint ahogy mindenkinek, Marconak is feltűnik híváson keresztül. Torkát megköszörülve éri el, hogy ismét mindenki rá figyeljen, immáron visszatérve a projektre.

– Mi van veletek? Szét vagytok esve! – rázza meg a fejét megbotránkozva. – Szakítottatok, vagy mi van? – szalad ki száján a kérdés.

Egy emberként, egyszerre vágjuk rá mindketten a nemleges választ. Még magunkat is meglepjük a szinkronossággal azzal ellentétben, hogy a szoba két legmesszebb levő pontján ülünk egymástól, tisztes távolságban. Torkomat megköszörülve húzom összébb magam a kanapén, majd Seungmin kezében levő kekszet magamhoz véve lassan rágcsálni kezdem azt.