ANALÓG /H.H./

Negyvenkettedik Fejezet

Pörgés forgás, reggeli, munkába viharzó emberek és káosz köszön vissza rám, ahogyan kilépek a tömbünk ajtaján. A Nap haloványan süt, éppen csak nyitogatja a kora reggeli órákra szánt sugarait, amíg a szél gyengén hajamba kapva jelzi jelenlétét. Farmerdzsekimet összébb húzom magamon és egy nem tetsző grimaszt vágva egyből kezembe veszem a telefonom.

"Öltözz fel, ha felkeltél. Nincs olyan jó idő, fázni fogsz." – küldöm el az üzenetet Hyunnak, aki még fent a lakásunkban éppen az igazak álmát alussza.

Irigyelem, hiszen csak délre kell bemenjen egy megbeszélésre, a délutánját pedig az én fotózásomra szenteli, szóval aligha kell ma valamit csináljon.

Ezzel szemben én egész délelőtt járkálok, mint a veszett egér, jó üzletasszony módjára. Jó is lenne. Megígértem Lottienak, hogy beugrom hozzá a céghez, onnan pedig egyenesen Marcohoz megyek fel két szóra a projekttel kapcsolatban. Imádom a tényt, hogy szabad kezet adott nekem és ennyire megbízik bennem.

– Mi a fasz... – hallok meg magam mellől egy hüledező hangot, amire fejemet felemelve ártatlanul nézek körbe, hátha megtalálom a forrást.

Minho értetlen tekintetével szemben állva összeráncolom a szemöldököm. Fogalmam sincs mikor beszéltem vele legutóbb, de az sem a legtartalmasabb beszélgetés lehetett.

– Neked is szia! – dünnyögöm, közben igyekezve a buszmegálló irányába. – Mit keresel itt? – hunyorgok fel rá, hiszen felveszi velem a ritmust.

– Már be is kell számoljak neked? – érzelemmentes hangsúlyát hallva csak megforgatom a szemem. Muszáj megszoknom, hogy ilyen. Ezen már nem lehet változtatni, ha szeretném se. Pedig mennyire hiányzik a legjobb barátom.. – Han említette, hogy valami fotózást tervezel aztán elküldtette velem ezt. – emeli meg a kezében tartott mappát, amit ezidáig észre sem vettem.

Nem igazán értem. Hogyha annyira el akarta küldeni, miért nem tette emailben? Vagy miért nem hozta el ő...istenem. A realizálás szinte kiül az arcomra, ezzel választ adva az ő értetlenségére is.

Kerítőt játszik, megint.

– Értem, hogy rossz szemmel nézi, ami van, de.. ember. – motyog grimaszt vágva, amire akaratlanul is elnevetném magam. – Nagyobb amatőr nem is lehetne.

Megcsóválom a fejem. – Mégis bedőltél neki! – vágom rá mosolyomat visszafojtva.

– Ugyan már.. – néz le rám felvonva szemöldökét, vékony ajkai sarkában pedig láttatni kívánkozik szórakozott nevetése.

Hiányzott már ez a felszabadult légkör kettőnk között. Annyira régen váltottunk két szónál többet egymással. Ez a pár sor sem volt sok, de szüksége volt rá a lelkemnek.

Elkalandozásom közepette megérkezünk a buszmegállómhoz, ahol a buszomra már csak nyolc percet kell várjak, ha éppenséggel nem késik. Minho ide persze már nem fog csatlakozni hozzám, hiszen már így is magára öltötte a maszkját, hogy fekete baseball sapkája alól még inkább ne lehessen őt felismerni.

– Minden rendben amúgy? – tapogatózik óvatosan.

Meglep a kérdése, nem gondoltam volna, hogy pont ő fog majd érdeklődni. – Hát.. igen egyébként. – válaszolok szűkszavúan. Miért ilyen kínos ez az egész? Már csak a tücsökciripelés hiányzik. – Most ez a projekt foglal le, téged is fel akartalak hívni vele kapcsolatban.