ANALÓG /H.H./

Huszonnyolcadik Fejezet

A Marcoval való kémkedésem igazából csak annyiban volt eredményes, hogy végre, azaz sajnos, saját szemmel is megtapasztalhattam, amiről Minho beszámolt. Nem tudom hogyan kéne ehhez az egészhez viszonyuljak, Felix sosem volt ez a kavarós típus. Vagyis az elmondottak alapján nem ez jellemző rá.

Nem beszélve arról, hogy Danielleről van szó könyörgöm! Nem botránkoztatna meg ez az egész annyira, hogyha nem pont róla lenne szó.

Sóhajtva temetem kezeimbe az arcomat, miközben hátradőlök Lottie bőrfotelében. A lány áthívott magához az estére, hiszen a fiúknak most zajlik a fanmeeting. Ilyenkor egy perces videóhívásokban tudnak beszélni a rajongókkal, akik legtöbb esetben szerencsére normálisak és tisztelettudóak. Persze van az a réteg, ami kicsit kiüti a biztosítékot sokaknál, nem feltétlen csak szegény srácokra célozva.

– Még mindig Daniellen vagy kiégve? – teszi fel a kérdést teli szájjal, miközben egy csomag oreot eszik. Amióta várandós többször láttam ezt a kekszet a kezében, mint bármi mást. – Én már túl tettem magam rajta. – vallja be vállat vonva. – Remélem jól átbassza Felixet, mert meg is érdemli! – emeli fel a hangját felháborodva.

Szemöldökömet ráncolva rosszállóan fordítom felé a fejem, amire megforgatja barna szemeit. – Túl szigorú vagy vele.

– Te pedig az elmúlt időben elpuhultál! – vágja rá azonnal. – Amióta ennyire kényelmesben vagytok Jinnievel, eltűnt belőled a tűz! – jegyzi meg vadul gesztikulálva.

Hirtelen nem tudom hova tenni miről beszél, így csak egy zavart nevetést engedek ki az ajkaim közül. – Mi? – kérdezek vissza nagyokat pislogva, azonban ő csak kinevet.

– Nagyon sokat változtál, amióta Hyunjinnal vagy. Lenyugodtál, nem vagy már az a vadóc csajszi, akit én megismertem. – mosolya szélesebb, mint bármikor. – És ez egyáltalán nem baj, én ennek csak örülök! Olyan, mintha most találtad volna meg önmagad és a helyed igazán. – teszi hozzá.

Szavai megmelengetik a szívem, ami csordultig van töltve szeretettel és pozitivitással. Keveset gondolkodok mondanivalóján, hiszen azonnal célba ér az. Örülök, hogy így látja és büszke is vagyok ezért, hisz igaza van. Végre ott vagyok, ahol lennem kell.

– Én csak azt remélem, hogy lesz még időm kiélvezni ezt. – vallom be elgondolkodva.

Titkon mindig is bizonytalan voltam a Hyunnal való kapcsolatommal azzal kapcsolatosan, hogy ez esetben meddig leszünk együtt. Az eddigi "se veled, se nélküled" szakaszunk borzasztóan hatott mind az én lelki világomra, nem beszélve az övéről. Végre most érzem azt, hogy letisztult minden és csak kettőnk létezik egymás számára, de vajon meddig lesz ez így? Mikor jön egy újabb akadály és mikorra várjam a cél egyenest? Hisz egy ilyen harc és versengés után az is elérkezik egyszer, nem?

Engem leróva szisszen fel, miközben megigazítja magát ülő helyzetében. Lassan pislogva fordítom felé a fejem, gyanúsan méregető arckifejezése láttán pedig szomorú mosolyt erőltetek ajkaimra.

– Miért tartasz attól, hogy nem lesz elég időd? Húsz éves vagy, Hyun huszonhárom, bőven felépíthetitek a kapcsolatotokat. – fonja össze maga előtt a karjait, megingatva fejét, hogy szőke haját hátradobhassa.

Sóhajtva emelem plafon felé a tekintetem. – Igazából annyira szarul indult ez az egész köztünk és most annyira nyugodt minden, hogy rendes várom mikor jön a szar rész ismét. Annyiszor törtem szét a bizalmat kettőnk közt, hogy azt sem értem miért van velem. – csóválom meg a fejem.

Sosem fogom elfelejteni azt a fájdalmat, amit a szemeiben láttam, mikor szakítottam vele újra és újra. A saját bizonytalanságommal őt bántottam, ezt pedig nem vagyok képes megbocsátani magamnak. Remegő sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben torkomat összeszorítja a keserűség. Félek, hogy ismét kisiklik minden.